Műtéti előkészületek 2023. április 23. vasárnap: 

Ebéd előtt tört rám először a pánik félelem, egészen addig nagyon pozitív voltam. Ekkor, bevallom őszintén, én, a Vas Lady (ahogyan én hívom magamat), elgyengültem, kétségbeestem és a mécses is eltört. Csak néztem ki a hálószoba ablakán és sírtam. Belegondoltam, mi lesz, ha ez lesz az utolsó ebéd, amit Csabival eltölthetek. Mi lesz, ha bekövetkezik az, ami olyan sok embernél megtörtént: lebénulok és csak nézek majd ki a fejemből, miközben folyik a nyál a számból és nem tudok beszélni, ágyhoz kötve élhetek és Csabit arra kényszerítem, hogy ápoljon engem. Tudtam, nem viselné el, hogy ilyen állapotban lásson engem. Akartam neki mondani (de nem mertem), hogyha ilyen történne velem, adjon be valami otthonba, ahol jó ellátást kapok és élje az életét tovább, hisz nekem akkor már teljesen mindegy lesz, semmit nem fogok érzékelni a külvilágból. Az ő életét pedig nem szeretném tönkretenni, hisz a világon a legjobban őt szeretem! Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon, amikor Csabi enni hívott. Nem bírtam ki, akárhogy is bujkáltam előle, hogy ne lássa a könnyeimet, már nem tudtam magam tartani. Zokogva kérdeztem tőle, hogy "mi lesz, ha ez lesz az utolsó együtt eltöltött ebédünk, ha már soha többé nem élvezhetjük az életet úgy, ahogy ezelőtt???" Most ő vált erőssé, gyorsan átölelt és azt mondta: "Dehogy lesz ez az utolsó ebédünk! Minden rendben lesz, meglátod! Én nagyon bízom a dokiban, nagyon határozott és magabiztos volt, nem ez lesz az első ilyen esete! Ő is megmondta, hogy a felépülés esélye szinte 100%-os, hisz egészséges vagy! Gyorsan túl leszünk rajta, utána folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk és nem kell többet félnünk!" Erősnek próbált látszani, de láttam, hogy ő is törölgette a szemét. Nem igazán sikerült megnyugodnom. Megettük az ebédet, de én nem bírtam pár falatnál többet lenyomni a torkomon. Emlékszem, céklás rizst ettünk azért, mert a cékla vérpótló és arra szükségem volt. Abban az időben sok céklás ételt készítettünk e célból, mivel vérszegény vagyok születésemtől fogva. Elcsomagoltuk dobozba a maradék ebédet, mondván, hogy majd a kórházban megeszem, amikor elhelyezkedtem és megnyugodtam. 

Eljött az idő, hogy elinduljunk az Amerikai úti idegsebészet felé. Szerencsére közel van hozzánk. Ekkor már visszatért a nyugodt, pozitív kis énem és teljesen megbékéltem. Már sürgettem volna az időt, hogy legyen másnap és legyek túl a műtéten. Ahogy beléptünk a Laky Adolf utcai épületbe, teljes nyugalom érzése áradt szét bennem. Tudtam, hogy jelen állapotomban itt vagyok a legjobb helyen, hisz itt tudnak segíteni rajtam azonnal, bármi történne. Csabi ugyanígy gondolkodott, ugyanezen a véleményen volt. Bejelentkeztünk, majd elmondták, hogy a 2. emeletre kell mennünk a gerincsebészeti osztályra. Azt hittem, hogy az agysebészeten fognak elhelyezni, de nem így történt. Bíztam benne, hogy jó helyre küldenek, hisz a műtő orvos intézte nekem a helyet. Már az elején láttam, hogy itt nem lehet csak úgy járkálni, komoly biztonsági ajtók vannak, illetve szigorú portai ellenőrzés, a betegek nyugalma érdekében. A látogatási idő is elég szűkre szabottan volt meghatározva, de azt gondoltuk, úgysem veszik ezt szigorúan, hisz más kórházakban úgy járkálnak az emberek, ahogy jól esik. A nővérpultnál jeleztük érkezésünk okát, akkor egy nővér a nővérpulttal szemben lévő első ajtóhoz vezetett minket. Beléptünk a kórterembe és én azt hittem, hogy nem is állami, hanem magán ellátásba kerültem, amikor szétnéztem. 2 ágyas kényelmes szobában találtam magam, ahol volt fürdőszoba WC-vel. Gyönyörű tisztaság volt! Kényelmes, minden irányban dönthető ágyakat helyeztek el. Ha az infúzió állványok, meg egyéb kórházra emlékeztető gépek nem lettek volna ott, azt hittem volna, hogy egy szép szállodába kerültem. A nővér sietve kérdezte meg, hogy melyik ágyat választom. Én természetesen a fürdőszobához és a kijárathoz közelebbit választottam, gondolva arra, amikor majd nehéz lesz felkelni, így könnyebb lesz kijutni a mosdóba. Megkért a nővér, hogy öltözzek át és tájékoztatott, hogy már nem mehetek ki, pedig tervünk az volt, hogy a délutánt a napsütötte, madárcsicsergős udvarban töltjük Csabival. Ez duplán meghiúsult, mert közölte a nővér, hogy jelenleg nincs látogatási idő és miután elhelyezkedtünk, megkéri Csabit, hogy menjen el. Elmondta, hogy délután 4-től ismét látogatási idő lesz, ha szeretne, visszajöhet. Ennek megörülve úgy döntöttünk, hogy visszajön. Addig a nővér papírt töltött ki, vérnyomást mért. Jeleztem, hogy az étkezésnél ne törődjenek velem, nagyon speciálisan étkezem és nem várom el, hogy ehhez igazodjanak, így hoztam magammal ételt és mindig fogok kapni otthonról. 1-2 napig egyébként sem ehetek semmit, ezt is jól tudtam, mint rutinos műtött. Azt mondta a nővér, hogy igyekezni fognak olyan ételt adni, amit szívesen megeszek. Nagyon kedves volt mindenki, akivel eddig kapcsolatba kerültem ebben az intézményben. Mind emberileg, mind szakmailag eddig csakis kiválóságokkal találkoztam. Később bejött egy fiatal srác, mint kiderült, neurológus szakorvos és megvizsgált neurológiai szempontból. Ezeket a vizsgálatokat jól ismertem orvosszakmai bizottsági ügyintéző múltamból és már tudtam, melyik után mi következik. Mindent rendben talált, jók voltak a reflexeim, a célpróbákat, vakjárást is jól teljesítettem. Ezután olvastam és vártam Csabit. Persze közben mindig kerestem valamit, amin nevethetek és találtam is. Kintről beszélgetés hallatszott be és az egyik férfi úgy nevetett, mint az a kutya a régi rajzfilmben. Ezen annyira elkezdtem nevetni, hogy folyt a könnyem. Már egy ideje rá voltam állva, hogy az életben mindig a humoros dolgokat keressem és a legnehezebbnek tűnő helyzetben is tudjak nevetni. Ez hatalmas erőt adott és lehetséges, ha nem ilyen felfogású lennék, nem ott tartanék, ahol most tartok. Nem hosszú ideje vagyok ilyen, előtte teljesen az ellenkezője voltam és visszagondolva egyáltalán nem voltam úgy boldog. Folyton aggódtam minden miatt, túlságosan féltettem a szeretteimet. Ez persze még most is így van, de a beteges, görcsös aggódást teljesen elhagytam. Nem tudom, ez minek a hatására alakult így, de örülök a pozitív változásnak. A nővér később bejött ismét és megkérdeztem tőle, hogy szabad-e kávét inni majd a műtét után. Én azt gondoltam, hogy esetleg az erek tágulása miatt gond lehet a kávézásból. Felkészültem rá, hogy erről is letiltanak majd, zéró tolerancia lesz, mint az alkoholnál. Kicsit gondolkodott, de nem kaptam azonnal elutasító választ. Ránézett az órára és azt kérdezte: erős kávét szokott inni? Mondtam, hogy nem, kapszulásat fogyasztok általában. Azt mondta, ma még nyugodtan igyak egy kávét, este 8 után már semmit ne egyek és ne igyak. Ennek megörülve gyorsan hívtam Csabit és kértem, hogy hozzon nekem otthonról egy jó kávét, amikor jön vissza később. Csabi visszaérkezett látogatási időre és maradtunk a kórteremben, ahogy kérték, de legalább ketten voltunk és tudtuk folytatni a szokásos viccelődős beszélgetésünket. Ekkorra már tényleg teljesen megnyugodtam és tudtam, hogy ezen túl kell esni és nem vagyok már gyerek, amikor ott voltak velem szüleim és fogták a kezem a műtőbe menet. Felfogtam, hogy ezt a harcot nekem kell megvívnom és én amit a magam részéről megtehetek, meg is fogok tenni annak érdekében, hogy mielőbb felépüljek. Csak azt tudtam elképzelni, hogy úgy lesz minden, mint ahogyan az orvos mondta és hamarosan elfelejthetjük az egészet. Nekem most két dolgom van: együttműködni és gyorsan gyógyulni. Ennyi és semmi más! Erős elhatározás született meg bennem, hogy ezt 200%-on kell teljesítenem. Este jött az éjszakás nővér és hozott nekem egy szép piros almát. Azt mondta kedvesen, hogy hallotta, én speciálisan étkezem és bár nem volt egyszerű, de felkutatott nekem az osztályon egy almát, mivel ez megfelel minden kritériumnak az én étkezésemben. Meghatódtam a gondoskodás láttán, hálásan megköszöntem és jóízűen elfogyasztottam. Úgy éreztem, soha életemben nem ettem még ilyen finom almát! Ráadásul épp a kedvenc fajtám volt, starking. Valahogy ekkortól azt éreztem, hogy ha ilyen jó a kezdés, a folytatás is nagyon jó lesz.

Nehéz volt elaludni, pedig továbbra sem volt szobatársam, aki horkolásával zavarhatott volna. Készültem, hoztam füldugót erre az esetre. Az altatóorvosnál tett látogatásomkor megbeszéltük, hogy a műtét előtt dupla adag Levil gyógyszert kell bevennem az esetleges roham kockázatának elkerülése miatt. Két dolog volt, amitől féltem, mivel még sosem történt velem ilyen és félve az ismeretlentől, borzasztó dologként képzeltem el. Egyik, hogy felmerült annak lehetősége, ha a műtét közben nagy lenne a vérveszteség (mégiscsak egy érgomolyaghoz nyúlnak hozzá, ami nagyon vérezhet), akkor vért fogok kapni. Nem tudtam, hogy ezt még altatva szeretnék csinálni, vagy már éber állapotomban. Végül ezt is elengedtem, hisz úgysem tudok mit tenni, az orvosok nekem akarnak segíteni ezzel, megmentik az életemet, ha szükséges. A másik, amivel riogattak, az a katéter volt, hisz 1 napig nem kelhetek majd fel. Bár mint említettem többször műtöttek, de katétert még soha nem kaptam. Hát, akkor most ezen a téren is elvesztem a "szüzességemet", épp ideje lassan 44 évesen, ezt viccesen így fogalmaztam meg magamban.

2023. április 24. hétfő, a műtét napja: 

Hajnalban, amikkor végre kicsit elszenderültem, egy szúnyog dunogása ébresztett fel. Ettől előjöttek a görögországi rossz emlékek, ott is a szúnyogokkal kezdődött (bár tudom, hogy semmi köze az egészhez a szúnyogoknak, mégis...). Valahogy eljött az 5 óra, amikor ébredni és készülni kellett. Előző este a nővér előkészítette a fertőtlenítő mosakodószert és a "szexi" belebújós ruhát (vagy inkább előkét), megkérve engem, hogy ezzel kezdjem a napot. Majd ezután jöttek berakni a katétert. Na, gondoltam, akkor most ugrik a majom a vízbe, de nem félünk, nem aggódunk, mert azzal csak nehezebb lesz. Megtörtént a művelet, nem azt mondom, hogy álmaim netovábbja volt, de - nyilván köszönhetően a nővérek rutinjának - nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Ezután a branül már gyerekjáték volt, de csak kézfejbe engedtem tenni, mert könyökhajlatban mindig megkínlódtak korábban vele és én is tőle. Nem szerettem volna itt egy ájulást produkálni. Ezt is profi módon behelyezték. Beadták a nyugi gyógyszert és elkezdték az előkészítő infúzió csepegtetését. Már kezdtem kicsit bekómázni, de elaludni nem tudtam. Fél 8 körül jött az orvosom, Dr. Balogh Attila Álmos. Már köpenyben volt, de még utcai táska volt a vállára dobva. Ismét nyugodt, határozott volt, mosolyogva fogadott, én is viszont. Mondta, hogy hamarosan kezdjük, már a műtőben ott van a CD felvétel és még gondolkodott hangosan, hogy pontosan hogyan is végezze a műtétet, hogy a legkisebb esztétikai problémát okozza, de jól hozzá is férjen. Nem a bizonytalanságot láttam rajta, hanem inkább azt, hogy szeretné nekem a legjobbat és fontos neki az, hogy hogyan fogok kinézni a műtét után, tekintettel női mivoltomra, hangsúlyt fektetett az esztétikumra. A szakmai profizmus mellett az emberség, az empátia sugárzott róla. Azt mondta, majd a műtőben megálmodja a menetét, de lehet, hogy egy kis részen le kell borotválni a hajamat. Nyugtatott, hogy nem lesz feltűnő és amikor visszanő, teljesen eltakarja majd a műtéti területet. Egyetlen percig sem aggódtam, ez most a legkisebb baj, ami történhet velem. Ha szükséges, ideiglenesen kendőt kötök, sapkát veszek, vagy póthajat. Ismét eszembe jutott Judy a Groovehouse-ból, neki nagy területen borotválták le a haját az első plasztikai műtét előtt és ő is megoldotta, kibírta, túlélte. Ráadásul ő látta is, ahogy a tincsei hullanak a padlóra és közben folytak a könnyei. Én legalább nem fogok tudni róla, majd utólag szembesülök vele. Ezután vártam, hogy jöjjenek értem. Elég sok idő eltelt, de aztán megérkeztek. Betolták az ágyat és átemeltek rá. Egy sorstársam sztorijából tudtam, hogy nem kérhetem, hogy én átüljek, vagy átfeküdjek, a segédeknek kötelességük átemelni, mert nem tudhatják, hogy a bódító gyógyszer hatására nem fogok-e elesni. Mindenben szót fogadtam, azt csináltam, amit kértek. Nagyon kedvesek voltak ők is. Elindultunk a műtő felé vezető kanyargós folyosókon. Az épület régi szárnya felé vettük az irányt, elvesztettem a fonalat, hogy pontosan merre is vagyunk. Viccelődve beszélgettek, én is beszálltam és ez látszólag tetszett nekik, hogy nem hisztizek, nem panaszkodom, hanem inkább humorizálok. Arra gondoltam, hogy ez nekik a munkahelyük, ahová mindennap bejárnak dolgozni úgy, ahogy én a saját munkahelyemre. Ott sincs mitől félni, itt sincs okom rá. Most benézhetek egy másik munkahelyre, érdeklődéssel szemléltem mindent. A műtőbe érve nem félelemmel néztem az ott lévő eszközöket, hanem olyan szemmel, hogy milyen érdekesek a munkaeszközeik és ezek fognak rajtam segíteni. A műtő modern volt, nem keltette műtő benyomását. Sok ember sürgött-forgott ott, beszélgettek jó hangulatban és engem egy nagyon kedves altatóorvosnő fogadott. Bemutatkozott és elkezdtünk beszélgetni. Érdeklődött, hogy mit szeretek csinálni, mert most valami nagyon-nagyon szépre kell gondolni. Azonnal mondtam, hogy énekelni és kirándulni a férjemmel. Most az a célom, hogy mielőbb meggyógyuljak, hogy azután mehessünk Szlovéniába az Alpokba, mert ott gyönyörű a táj és júniusban még havasak a hegyek. Örült, amikor az éneklést említettem és mesélt erről valami sztorit, hogy ismerőse is szeret énekelni, de sajnos a teljes történetet nem jegyeztem meg. Aztán mondta, hogy hamarosan elaltat, most gondoljak arra, hogy ott vagyok a hegyekben, ahol lenni szeretnék, a tájra, a virágokra. Ellőtte még láttam a CD-met a monitoron. Türelmesen elmagyarázta, hogy két részletben fogja beadni az altatószert és ne ijedjek meg, az első után még nem fogok aludni, de a második után már se kép, se hang nem lesz. Beadta az elsőt, valóban semmi nem történt, aztán hirtelen mintha megremegett volna alattam az ágy egy pillanatra. Láthatta a doktornő, hogy meglepődtem és mondta, hogy nyugodjak meg, mindjárt aludni fogok. Ezután valóban éreztem, hogy elveszett a világ. Szeretem ezt az érzést nagyon. 

Arra ébredtem, hogy tolnak valahová. Mintha az is rémlene, hogy a szám elől elvettek valamit, szerencsére nem éreztem, amikor a tubust kihúzzák (erről is hallottam sok rémsztorit, hogy többen érezték és hogy az mennyire fáj). Lehet azonban, hogy csak a légző készüléket, oxigén maszkot vették le az arcomról. Éreztem, hogy fáj a fejem és az első gondolatom az volt, hogy mennyire örülök, hogy ezt érzem. Túl vagyok a műtéten, de ilyen hamar? (Valami miatt nekem úgy tűnt, hogy hamar vége lett). Nem sokat tudtam gondolkodni, mert odaértünk az intenzív osztályra. Homályosan láttam, de minden értettem, amit mondtak nekem. Háttérben halvány zöld falombot láttam homályosan a fehér ablakokon át a felém integető orvosok mögött. Mintha elhangzott volna, hogy "hahóó!". Aztán az orvosom azt mondta: sikerült a műtét, minden rendben, itt vagyunk az intenzív osztályon. Érti, amit mondok? Mondtam, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy tudom-e mozgatni kezem, lábam. Válasz helyett gyorsan megmozgattam mindkettőt, mutatva, hogy tudom. Ennek nagyon örültem. A fejfájáson kívül semmi bajom nem volt. Azt mondta az orvos még, hogy a gyógyszer adagomat ideiglenesen meg kell emelni, hogy elkerüljük a roham kockázatát. Nagyjából ennyire emlékszem az első percekből. Utána később ismét visszanézett rám a főorvos, ekkor még mindig nem láttam teljesen tisztán, de értettem szavait. Azt mondta, hogy elképzelhető, hogy nem kell a teljes napot és éjszakát itt töltenem, ha jobban leszek és minden rendben lesz, akkor este visszakerülhetek az osztályra. Ennek a hírnek nagyon megörültem, mert ez is azt bizonyítja, hogy a doktor úr úgy látja, a műtét jól sikerült. Tetszett, hogy ismét ilyen határozott, magabiztos volt. Ezzel rengeteget segített nekem. 

Amikor teljesen magamhoz tértem, mosolygós nővér jött oda hozzám és kérdezte, jól vagyok-e, igennel válaszoltam viszont mosolyogva. Azt mondta, telefonon keresett a férjem többször is, erre fennhangon mondtam: jajj de jóóó! Ezután azt mondta, hogy a szüleim is kerestek, ennek is nagyon örültem. Megnyugodtam, hogy tudják, mi van velem és nem idegeskednek. Nézegették az időt, hogy mikor kaphatok inni, mikor telik le a kellő idő. Kb. úgy 4 órahosszát lehettem a műtőben, nyilván ebben az előkészítési idő is benne volt. Ilyen hosszú műtétem még nem volt. Nem voltam szomjas, hisz kaptam infúziót. Hihetetlen nyugalom érzés volt rajtam továbbra is amiatt, hogy túl vagyok rajta és hogy most csak az a dolgom, hogy pihenjek és kitűztem célul, hogy én ma este már az ágyamban fogok aludni, hisz az orvos felvetette ennek lehetőségét és nem fog csalódni bennem, mert én bizony ha valamit elhatározok, azt végrehajtom. Erősen hittem benne, hogy így lesz. Itt is Judy jutott eszembe, aki olyan vas akarattal olyan sok mindent elintézett magának a kórházban, amit az ő helyzetében nem sokan tudtak volna. 

Miután ezt elhatároztam, elkezdtem magam körül észlelni az embereket, a történéseket. Szétnéztem és érzékeltem, hogy az ablakon a szép zöld lombok valósak voltak, nem álmodtam. Nem ilyennek képzeltem el egy intenzív osztályt. Arról mindig úgy beszéltek, mint egy halál előtti helyről, aki ott van, az 90% eséllyel meg fog halni. Ez sajnos nagymamám esetében is így volt, de neki komoly és régóta tartó szívbetegsége volt. Valamiért egy ablak nélküli sötét helyet képzeltem el, ahol a halálukat "várják" az emberek. Szerencsére itt volt élet és én itt is mindenben a pozitívat kerestem. Tisztaság uralkodott itt is és egy sok ablakos, világos, nagy szobában voltunk. Mindenki műtét után volt ott, szerintem. Bal oldalamon, tőlem kellő távolságra egy idős bácsi horkolt ezerrel, többször felébredtem rá szendergésemből. Egyszer csak halk, elhaló hangon motyogta maga elé, hogy "szomjas vagyok...", mindezt többször, egyre reményvesztettebben.  Én éber voltam ekkor már és a nővért látva szóltam: "Elnézést! Tudna segíteni az úrnak itt mellettem? Többször mondta, nagyon szomjas, szeretne kérni inni, ha lehetséges." Már ment is a bácsi segítségére és elmagyarázta neki, hogy sajnos még nem nagyon ihat, mert nem telt le a műtét utáni kellő idő és az altató hatására még hányhat. Én mindezt előtte szinte szóról szóra pontosan kigondoltam, tudom, hogy műtét után még tilos inni a nővér által elmondott okokból kifolyólag. Aztán megsajnálta a bácsit és vitt neki inni szívószálon egy-két kortyot. Ezután a bácsi ismét hangos horkolásba kezdett. Ekkor erősödött bennem az elhatározás: olyan jól vagyok és leszek, hogy este már a helyemen alszok! Jobb oldalamon egy Krisztina nevű hölgy feküdt, akit a nővér türelemmel próbált rávenni, hogy egyen az ételből, amit hozott neki. A hölgy úgy csinált, mintha süket lenne, hátat fordított a nővérnek és nem vett tudomást róla. A nővér továbbra is türelemmel kérte, hogy egyen, forduljon felé, nagyon finom az étel, etetni fogja kanállal. Ismét semmi reakció. További unszolás után Krisztina felhorkant, hogy "maga nem tudja elképzelni, milyen az, amikor valakinek fájdalma van, nem mindenki tud olyan gyorsan reagálni..." és még valami hasonló "kedves" mondatok hagyták el a száját nem épp a legudvariasabb stílusban. Csodálkoztam, hogyan lehet ennyi türelmük az itt dolgozóknak. Ebből is látszik, hogy nemcsak remek szakemberek, de empatikus emberek dolgoznak itt. Bármilyen furcsának tűnik, engem szórakoztatott a "műsor". Mint írtam korábban, mindennek a pozitív oldalát kerestem és nem a lehangolót. Továbbra is jól voltam, bár a fejem egyre jobban fájt. Azt hiszem, kértem fájdalomcsillapítót, ami nem sokat használt. Tudtam, hogy az alvás a legjobb, amit tehetek és ha jól esik, akkor alszom, hisz most ez a dolgom a célom eléréséhez, amit természetesen teljesítettem.

Estefelé a nővér kérdezte, hogy vagyok. Mondtam neki mosolyogva, hogy jól, köszönöm, a fejfájást leszámítva. Erre mondták, hogy ez természetes, de kérjek majd még fájdalom csillapítót. Aztán jött a várva várt mondat: "Visszaviszik önt az osztályra mindjárt, de előtte még készülni fog egy CT a friss műtétről, ha az rendben van, akkor visszamehet." - mondta a nővér. Boldogság öntött el, MEGCSINÁLTAM!!! Ismét Judyra gondoltam, aki az erős akaratával, kitartásával minden kitűzött célt elért akkor is, ha az adott helyzetben az lehetetlennek tűnt. Nyugtáztam magamban, hogy a Vas Lady név, amit magamnak adtam, illik rám és ezután még erősebb leszek! Soha nem adom fel! Büszke voltam magamra! Haladok a gyógyulás útján, nem kis lépésekben. 

Jöttek értem a beteghordozók a szokásos gurulós ággyal. Annyira boldog voltam, hogy nem is emlékszem a műveletre, hogyan tettek fel az ágyra. Csak a győzelem érzése kerített hatalmába, amikor megtapasztaltam, hogy erős hittel mit sikerült elérnem. Elindultunk a már ismerős kanyargós folyosókon, lementünk a földszintre, a betegfelvételi pult mellett is elhaladtunk. Mindeközben minden rezzenés óriási fejfájást okozott, ahogy rázkódtam, már nem volt kedvem viccelődni. Emellett nagyon elkezdett émelyegni a gyomrom szintén a rázkódás hatására. Bár nem szoktam műtét után (meg egyébként sem) hányni, de bepánikoltam, mi lesz, ha most jön rám a "róka". Szegény beteghordót előre sajnáltam, amelyik esetleg ennek áldozata lesz. Aztán megint átformáltam a gondolkodásomat és erősítettem magamat, hogy kibírok mindent, erős vagyok, mindjárt vége lesz, hamarosan odaérünk. Végre betoltak a helyiségbe. Mondták, hogy ez egy gyors CT lesz, semmi kontrasztanyagot nem kapok, csak pár perc az egész vizsgálat, ránéznek a műtéti területre, utána vihetnek vissza a helyemre. Tartottam magam és sikerült megúsznom "baleset" nélkül. Tényleg gyorsan végeztek és már robogtunk is a kórterem felé, de előtte még egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli út várt rám, zötykölődéssel. Ekkor már tudtam, ha eddig kibírtam, ezután is minden rendben lesz. Sikeresen betoltak a szobába a helyemre és jól esett a kényelmes ágyban elhelyezkedni. Ismét megdicsértem magam, leküzdöttem egy újabb akadályt. Célba értem! 

Már kezdett sötétedni és láttam, hogy a másik ágyra beköltözött egy fiatal lány. Örültem, hogy van szobatársam, most műtét után jó, hogy nem leszek egyedül. Őt a gerincével műtötték, de elmondása szerint másnap már haza is engedik. Amint a telefonomhoz hozzáfértem, írtam a családnak, ismerősöknek, hogy minden rendben, túl vagyok rajta és már csak pihenek. Jött a nővér és felmerült, hogy ehetünk, de csak egy szendvics volt kettőnknek. Szegény zavarban volt, elmondta, hogy nem számítottak rá, hogy aznap még valaki bekerül a kórterembe rajtam kívül. Felajánlotta, hogy felezzük meg, amit én köszönettel elutasítottam két okból: egyik, hogy nem illik bele a speciális étkezésembe, de ezt nem szerettem volna hangsúlyozni, a másik ok az volt, hogy előtte nagyon felkavarodott a gyomrom és nem voltam éhes, így ezzel az indokkal átadtam a szobatársamnak a lehetőséget. Szerintem nem lett volna jó ötlet az étkezés. Mondtam, hogy én ezt a tevékenységet másnapra halasztom, így ezzel megoldottam a problémát. A lány kedvesen felajánlotta, hogy szívesen megfelezi velem, megköszönve mondtam, hogy még émelygek a műtét után, így nyugodt szívvel fogyassza el. Az éjszaka jól telt, már nem voltak alvási problémáim. Nyilván a sok fájdalom csillapító és a dupla adag Levil is segített ebben. Elképzelhető, hogy műtét közben is adtak. A műtét utáni első éjszaka rendben telt. 

Folytatása következik.