2023. április 30. Hazamenetel napja: 

Délelőtt jött értem Csabi és vidáman, boldogan hagytuk el a kórházat. Megköszöntük az ott dolgozóknak a kiemelt figyelemmel történő munkavégzést. Furcsa volt lesétálni az autóhoz, mert azt hittem, majd imbolyogni fogok és sok lesz az agyamnak hirtelen a sok inger, de mintha semmi sem történt volna. A sok sztori, amit olvastam, nem ilyen állapotokat írt le, hanem nagyon negatívakat. Persze egy kicsit néha még álmos volt a fejem, de már nem éreztem azt, hogy többször aludnom kell egy nap. Olyan voltam, mint azelőtt. Ismét azt gondoltam, hogy ez csak egy rossz álom lehetett. El is hittem volna, ha a kötés nem lett volna a fejemen. Úgy éreztem, a sok nevetés és pozitív gondolkodás nagyon sokat lendített a gyógyulásom gyorsításában. Jó volt beülni az autónkba, azaz Renikébe (én neveztem el így, mert Renault). Útközben nem éreztem semmi kellemetlent, ennek nagyon örültem. Úgy éreztem, máris visszakaptam a régi életemet amellett, hogy kímélni kell magam. Két hét múlva kell menni varratszedésre és a zárójelentés szerint 6 hét múlva kontrollra Dr. Balogh Attilához. 

Hazaértünk! Boldogság öntött el és elfogyasztottuk együtt a vasárnapi ebédet ismét! Új lehetőséget kaptam a sorstól, megy tovább az élet és hálát adtam a sorsnak, hogy nem az egy héttel azelőtti ebéd volt az utolsó. Hittem benne, hogy továbbra is minden rendben lesz. Csabi hozott nekem mentes sütit. Mivel a Duna parton lakunk, aznap ebéd után lementünk sétálni egy kis távon, hogy az ingereket szokjam. Fotóztam, élveztem a szép tájat, örültem mindennek. Eljöttek szüleim is aznap, úgy emlékszem. Még ezen a napon megérkezett a szövettan eredménye, ami igazolta, hogy ez tényleg egy cavernoma volt. Nagyon örültünk a hírnek.

A lábadozás alatti felügyeletemet megszervezték. Először Csabi maradt otthon velem és egy-két napot home office-ban dolgozott, azután a munka úgy kívánta meg, hogy erre tovább nem volt lehetőség. Ekkor anyukám járkált hozzám, reggel korán indult és gyakran felébresztett csengetésével, de nagyon örültem jöttének. Mindig nagyon féltett és óvott volna mindentől, azonban én nem hagytam el magam és tettem óvatosan az apróbb napi tevékenységeket, mint például mosogatógép bepakolása, egy mosás beindítása. Igyekeztem nem hajolgatni, azt még tilos volt, de hamar feltaláltam magam és megoldottam ügyesen a mozdulatokat, amik a hajolást kiváltották. Anyukám aggódott, hogy ne terheljem magam. Mondtam neki, hogy ez számomra nem terhelés és nem szeretnék mindig feküdni, úgy sosem gyógyulok meg, inkább visszaesek. A nehezebb munkákban segített, mint teregetés, vasalás. Amíg én a kórházban voltam, családi összefogással kitakarították a lakást a nagy erkéllyel együtt. Pár napig még szúrkálni kellett a trombózis megelőző injekciót. Képtelen vagyok az ilyen műveletekre, szerencsémre Csabi vállalta, korábban ő is adott be ilyet saját magának. Nagyon igyekezett, de sokszor olyan pokoli fájdalommal járt, hogy még utána sokáig égő érzést tapasztaltam. Ilyenkor volt, hogy csak összegörnyedve feküdtem és vártam, hogy végre elmúljon. Pedig ettől nagyobb dolgokat is kibírtam. Örültem, amikor letelt az ideje. 

Volt olyan, amikor Hajni barátnőm jött el "vigyázni rám", az én nagy boldogságomra. Olyan volt minden, mint régen, amikor tartottuk a "banyanapokat". Ez nálunk évekig rendszeres volt és keddenként került "megrendezésre". Ez arról szólt, hogy munka után keddenként mentem hozzá és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, majd ott aludtam nála a másik szobában. Hajninak, mint említettem, nagyon rossz a szeme, szinte alig lát. Mindezek ellenére vasakarattal megszervezte az utat, mert velem szeretett volna lenni, hisz én is vele voltam számtalan műtéte után és segítettem a lábadozáskor. Vonattal jött, azután metróval. Annyi volt a kérése, hogy menjek ki elé a metróhoz, hisz itt még sosem járt és nem tudja, illetve nem látja, hogy merre kell menni. Természetesen kisétáltam, hisz kb. 50 méterre van a házunktól. Innentől kezdve nem ő vigyázott rám, hanem én rá. Hatalmas felelősséget éreztem, hogy minden lépcsőfokot, bukkanót figyeljek és mondjak neki, frissen műtötten fárasztó volt és alaposan leizzadtam, mire hazaértünk. Nagyon jó volt újra beszélgetni vele, neki sem kell a szomszédba menni a jó beszélőkéért, lyukat beszél az ember hasába, de egy csupaszív, szeretettel teli csaj és mindig lehet rá számítani. Olyan boldogan jött és ez nagyon jól esett. Leküzdötte értem az akadályokat és nem ismert lehetetlent. Kevés az ilyen barát. 

Csabival minden nap kimentünk a közeli szigetre sétálni, elmentünk az ott lévő állatparkig és vittünk nekik zöldeket is, mivel engedélyezett volt az etetésük. Az első napokban úgy lépkedtem, mint akit begyógyszereztek, vagy folyamatosan kisebb mennyiségű alkohol hatása alatt van, de nem aludtam napközben. Mindig fogta a kezem és lassan sétáltunk. Nagyon jót tettek ezek a séták és pár napon belül már semmi szédelgés érzés nem volt. Esténként viszont szó szerint beájultam. Képes voltam úgy elaludni a kanapén, hogy éjszaka ébredtem fel arra, hogy nem az ágyamban fekszem. Csabi mondta utólag, hogy hiába hívott, hogy menjek a szobába, meg sem hallottam. 

Nagyon hamar úgy éreztem, hogy meggyógyultam és csak "lopom a napot". Szerettem volna dolgozni menni. Úgy gondoltam, teljesen mindegy, hogy itthon ülök, vagy a munkahelyemen és ott legalább hasznos dolgot csinálok. 

2023. május 12. varratszedés napja: 

 Ezen a napon szüleim jöttek értem és vittek el autóval a megbeszélt időpontra. Továbbra is nagyon nyugodt voltam, hiszen ha a műtétet jól viseltem, akkor egy kis varratszedés már gyerekjáték. Mikor meglátott az orvosom, mosolygott nagyon és gyakorlott mozdulatokkal szabadított meg a varratoktól. Kérdezte, hogy volt-e bármi panasz. Mondtam, hogy jól vagyok, köszönöm. A heg láttán nagyon örült, azt mondta, nagyon szépen gyógyult. Azután megkért, hogy várakozzak még egy kicsit és a másik helyiségbe behív majd, hogy megbeszéljük a továbbiakat és dokumentálja az itt történteket. Így is történt. Akkor feltettem neki egy kérdést. Történt ugyanis, hogy egy pár napja a jobb fülemmel érdekesen hallottam, bizonyos hangokat magasabban, zavaróan, cincogósan és visszhangozva. Nem ijedtem meg ettől, azt gondoltam, ettől rosszabb mellékhatás ne legyen és biztos voltam benne, hogy el fog múlni. Próbáltam elmagyarázni az érzetet és kérdeztem, hogy ez normális-e. Azt válaszolta, hogy műtét után ez teljesen normális tünet. A "mikor fog elmúlni? Hetek múlva?" kérdésemre kicsit várakozott és mondta, hogy "hááát.... hetek, hónapok...." Elfogadtam, belenyugodtam. Ha ő azt mondta, hogy normális, akkor várok türelemmel. Megjegyzem, hogy pár nap múlva teljesen elmúlt, ezzel is bizonyítottam, hogy villám sebességgel gyógyulok. Aztán elégedetten kezembe adta a papíromat, majd távozás előtt megkérdeztem, hogy jöjjek-e 6 hét múlva, ahogyan a zárójelentésen van. Erre ő meglepődve kérdezett vissza: "Hat héééét???? Dehogy! Hat hónap múlva várom egy friss MR lelettel!" Teljesen elképedtem, hogy ennyire bizakodó és ilyen rendben van minden. Elmondta, hogy ez már most egy sikersztorinak könyvelhető el. Korábban a kórházban egy műtét utáni vizit során azt mondta: "nagyon jól tettük, hogy kivettük azt onnan, higgye el! Tudja, az önéhez hasonló eseteknél szokott az lenni, hogy hirtelen összeesik az utcán, meghal és senki nem tudja, hogy mitől kapott agyvérzést!" Ez őszinte beszéd volt és nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Rákérdeztem, mikor mehetek dolgozni. Erre kicsit hezitált és azt mondta: "pihenjen még egy hónapot". Én kérlelően néztem rá, elmondtam, hogy teljesen jól vagyok, ülőmunkát végzek, had mehessek előbb. Akkor megenyhült: "Na jó, 3 hét múlva, ha úgy érzi, mehet." Én a 3 hétbe beleszámoltam azt a hetet is, így elterveztem, hogy május 22-én már munkába állok. Boldogan tértem haza, felvillanyozott az orvosom pozitivitása. 

Felépülésem: 

Ezután szépen fokozatosan szoktattam magam vissza az életbe, néha nem is olyan lassan. A fejem az elején még gyakran fájt, a Cataflam rapid dolo volt az egyetlen, ami segített. Később a fájdalmak ritkultak. Korábban futottam időnként, pedig az iskolában nagyon utáltam, mindig utolsó voltam, akárhogy beleadtam az összes erőmet és ez elvette a kedvemet. Azt mondtam, hogy én soha az életben nem fogok futni, senki rá nem tud venni. 2019-ben egyszer csak jött egy gondolat: futni szeretnék! Nem tudom, honnan jött, de erősen azt éreztem, hogy meg akarom próbálni, hiszen senkivel sem kell versenyeznem, olyan tempóval és annyit futok, amennyi jól esik. Akkor készült el a házunk mögött a futópálya, így a helyszín magától adódott. Emlékszem, meglepődtem az első futás után, mert majdnem 4 km-t lefutottam elsőre 7-8 közötti tempóval, ami nulla előedzettséggel nem is olyan rossz. Sikerélményt éreztem és ez hajtott, hogy máskor is fussak. Nem gyakran, de néha kimentem. Tudtam, hogy a műtét után egy darabig biztosan nem tudok futni, de mivel volt otthon futópadunk, először csak lépésekre állítottam és így használtam, majd később piciket belekocogtam. Kezdetben még éreztem, hogy rázkódik a fejem, akkor visszaváltottam lépésekre. Aztán júniusban már újra tudtam futni. Nem hosszúakat, de lassan visszarázódtam. Számomra is hihetetlen volt ez, mivel - ahogy korábban sokszor említettem - nem ilyen könnyed sztorikat olvastam a cavernoma műtöttekről. Nyilván nekem szerencsém volt, hogy jó volt az elhelyezkedése, viszonylag könnyen eltávolítható volt és nem volt társuló krónikus betegségem, ami nehezítette volna a felépülést, illetve a legnagyobb szerencsém az volt, hogy ilyen remek orvost találtam. Azóta sem múlik el nap úgy, hogy ne jutna eszembe és minden nap hálát adok neki! Természetesen hálás vagyok a családom és a barátok maximális támogatásáért is!

Nagyon hiányzott már az énekcsoport, így amint lehetett, online becsatlakoztam, ezzel is gyógyítva magamat. Természetesen otthon rengeteget énekeltem, már a kórházban is elkezdtem (ekkor bukott le Klári néni, mert én a fürdőben énekeltem és mikor kijöttem, azt mondta, hogy milyen szépen, andalítóan énekelek. Én teljes nyugalomban tettem ezt, gondoltam, úgyis nagyot hall. Ahaaa....). Az első személyes énekórára május közepe tájékán elkísért Csabi a biztonság kedvéért. Ebben előre megegyeztünk, azt mondta, ha szépen gyógyulok, akkor az lesz a "jutalom". Nagyon jó volt újra a többiek között lenni. Azt mondták, hogy észre sem lehet venni, hogy mi történt velem, olyan vagyok, mint azelőtt. Örömmel fogadtak. Mondták, hogy hiányoltak és ez jól esett. 

Talán egy dolgot fontosnak tartok kiemelni, ami szerintem a műtét hatásának volt betudható. A műtét utáni alkalomhoz képest 10 hét múlva jött újra meg. Voltam vizsgálaton emiatt, de mindent rendben találtak. A doktornő szerint a Levil gyógyszer is okozhat ilyen tüneteket, de én biztos voltam benne, hogy a műtét, a sok gyógyszer, altató mellékhatása. Miután a vizsgálatok teljesen jó eredménnyel zárultak, nem aggódtam tovább emiatt. 10 hét után, amikor már kezdtem örülni annak, hogy ilyen fiatalon megszabadultam ettől a kellemetlen dologtól, akkor megjött. Ezután viszont hatalmas káosz keletkezett ismét a hormonrendszeremben. Volt olyan, hogy 2 hét különbséggel jött meg, de inkább a sok hetes csúszás volt a jellemző. Ez gyerekkoromtól kezdve mindig zavaros volt, így nem tehetek mást, mint alkalmazkodom a teljes kiszámíthatatlansághoz. Elfogadtam ezt is, mint annyi mást. 

Ezt a kellemetlenséget leszámítva a hetek, hónapok rendben zajlottak a továbbiakban. Május végén fájt utoljára úgy igazán a fejem. Ezután mintha elvágták volna. Enyhe jellegű fejfájás bal oldalon néha előfordult, főleg a havi együttjárójaként, de a műtét előtti fájdalommal össze sem volt hasonlítható. Pedig a varratszedéskor azt mondta az orvosom, hogy készüljek fel, ezután sokkal jobban fog fájni a fejem, minden egyes frontot megérzek majd. Erre is rácáfoltam! Nem kezeltem magam betegként, de ez már a cavernoma kiderülésétől fogva így volt. Nagyon sokat számít, hogy az ember mit gondol magáról: beteg, vagy egészséges? Én végig egészségesnek éreztem magam.