2023. május 22. Visszatérés a munkába: 

A történetben azért van egy csavar még! A tervek szerint (amikor még nem tudtuk, hogy műtét lesz) május 2-ától egy új szervezeti egységhez kerültem munkahelyen belül. Félő volt, hogy nem várnak meg, de mivel nem tehettem a váratlan eseményről, megvártak. Ezen sem aggódtam, elengedtem. Számomra első volt az egészségem, ha az van, akkor mindenem meglesz. A szervezetváltás előzményeit, okait nem taglalom, mert nem szívesen idézem fel. Így hát koponyaműtét után ezen a napon egy új helyre kerültem, ahol teljesen más infókat, feladatokat kellett megtudnom, megtanulnom, de nyilván az annál a cégnél eltöltött 10 évem különböző szervezeti egységeknél adott egy magabiztos alap rutint, hogy milyen üggyel kihez kell fordulni. Ismertem a szervezeti felépítést, a vezetőket, sok-sok kollégát, az iktatóprogramot, ez nagy előny volt. Ismerve magamat, hogy szorgalmas, felsővezetői asszisztencióban is sokrétű tapasztalattal rendelkező vagyok, nem féltem a betanulástól. Egyáltalán nem volt megterhelő ez az időszak. Sokszor el is felejtettem, hogy mi történt velem. Működött a munkaterápia. Egyetlen dolog volt, ami zavaró volt számomra, ez pedig az angol nyelvtudás hiánya. A munkám kapcsán szükségem lett volna rá, azonban az interjún jeleztem, hogy ezzel még hadilábon állok. Tanulom saját magamtól férjem segítségével, de sajnos nem haladok úgy, ahogyan szeretnék és hát így 40 felett elkezdeni nagyon nehéz. Iskolában németet tanultam. Mindezek ellenére felvettek, azt mondták, hogy majd a kollégák segítenek, szinte mindenki tud angolul. Mondjuk a fizetést nem úgy szabták ki, mint ami egy angolul tudó kollégának járt volna. Ettől függetlenül gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy elvárták, oldjam meg, amikor a telefonban ott beszélt a diák angolul és zavaromban azt sem tudtam, mit csináljak. Igyekeztem segítséget kérni, de láttam, hogy nem szívesen adnak. Fura közösségbe kerültem, de nem feszültem be ettől. Tilos volt streszelni, az ronthat az állapotomon. Tudtam, hogy a sorsom csak tőlem függ, én pedig minden napomat széppé varázsoltam, a pozitívat kerestem továbbra is mindenben.

Küzdelem az angol tanulással:

Mindig elmeséltem Csabinak a kellemetlen szituációkat az angol nem tudásom kapcsán és ez őt nem hagyta nyugodni. Látta, hogy az ő segítsége kevés. Folyton "nyaggatott", hogy csináljam a nyelvtan könyvben a feladatokat. Ilyenkor mintha a fogamat húzták volna érzéstelenítés nélkül, úgy fogtam neki. Teljesen hiábavaló volt minden igyekezetem. Semmit nem értettem meg belőle, pedig Csabi sokszor magyarázta. A következő mondatnál már el is felejtettem. Az volt a baj, hogy minden angolul volt leírva, a feladatleírás is, így nem sikerült megérteni, hogy mi a feladat, hát még a nyelvtant! Mindig gyenge tanuló voltam, most pedig arra gondoltam, hogy a műtét ezen csak ronthatott és már soha nem leszek tanuló ésszel rendelkező okos ember, főleg nem ennyi idősen. Amikor az angol könyvet a kezembe "kellett" venni, a sírás kerülgetett. Kínok árán végigszenvedtem az adott leckét, de az egészet fordítóba pötyögtem be és nagyon lassan haladtam. Ez sokkal jobban "fájt", mint a koponyaműtétem. Tudtuk, így soha az életben nem fogok megtanulni angolul. 

Egy augusztusi napon (2023) Csabi küldött egy linket, hogy talált nekem egy nagyon jó véleményekkel rendelkező nyelviskolát, ráadásul közel van a munkahelyemhez. Bár ő ellene van a nyelviskoláknak, szerinte kidobott pénz, ezt tapasztalat alapján mondta. Neki semmit sem segített, teljesen autodidakta módon tanult meg angolul és így tette le a felsőfokú nyelvvizsgát. Ennek ellenére azt mondta, hogy érdemes lenne megnéznem. Javasolta, hogy jelentkezzek be egy próbaórára. Az volt a hirdetésben, hogy nem kell a többiekkel együtt haladnom, teljesen magamtól tanulok egy megadott haladási sorrend szerint, mégis ott vannak a tanfolyam felügyelők, akik kérdés esetén azonnal segítenek. Én is megnéztem, nagyon jó vélemények voltak valóban. Egy kicsit vonakodtam, de gondoltam, ám legyen.Nézzük meg. Csabi intézte nekem a regisztrációt és elmentem a próbaórára, ahol felmérték a "tudásszintemet", vagy inkább a nem tudás szintemet. Bár egy számítógépes programmal (Rosetta Stone) több éven át próbálkoztam tanulni, sok szót megtanultam, azonban a nyelvtant nem sikerült megérteni ebből sem. A felmérésnél meglepődtem, hogy szókincs szempontjából milyen sokat jelentett ez mégis, észrevétlenül tanultam meg rengeteg szót. Kellemes meglepetésként ért, hogy a felmérés során kiderült, nem az első lapról kell kezdenem a tanulást, máris úgy éreztem, előrébb járok, mint a nulla szint. Nagyon gyorsan fel tudták mérni, hol tartok éppen és onnantól kitűzték a feladatokat és megkértek, hogy végezzem el és kérdezzek, ha bármi nem világos. A kérdések feltevése és annak helyes sorrendje nem ment. Tartottam tőle, hogy unalmas lesz és megint jön a "húzzák a fogamat" fájdalom. Meglepődtem, mert lekötöttek a feladatok és belefeledkeztem. Sok hasonló sémára épülő mondatokat kellett lefordítani angolra. Sikerélményem volt, hogy sikerült kérdőmondatokat alkotni. Úgy döntöttem, hogy belevágok, ezért a következő alkalommal megkötöttük a szerződést és elkezdtem a tanulást. Egy nagyon szép, belátható időn belül elérhető tervet tettek elém, kiszámolták, hány óra alatt tudom elvégezni az egyes programokat. Természetesen ez nincs kőbe vésve, lehet gyorsabban és lassabban is haladni. Nálam inkább a lassabban haladás esélye állt fenn. Elkezdtem hát 44 évesen, 3 és fél hónappal a cavernoma műtétem után szinte nulláról angolul tanulni. Félve írtam alá a szerződést, ismerve magamat. Mi lesz, ha megfutamodnék, mit veszítek vele. Kiszámoltuk, hogy tulajdonképpen semmit és ha vállalom a szerződésben meghatározott időszakra a tanulást, akkor kedvezményesen vehetem igénybe. Kezdetben még kicsit félve jártam heti kétszer 2-3 órát, vagy ahogy éppen kijött. Aggódtam, mi történik, ha észreveszik, hogy mennyire nem megy ez nekem. Mi lesz, ha dorgálnak, hogy lassú vagyok és értetlen. Az idők során rájöttem, hogy itt nem ez a cél, hanem az, hogy sikerélményem legyen. Nekik az az üzlet, ha a tanuló érzi, hogy fejlődik, ebben maximális támogatást kap és ezáltal az életben sikersztorikat él meg, amit elmesél a nyelvstúdió tanfelügyelőinek, ők pedig videókat készítenek ezekből, melyek vonzzák az új tanulni vágyókat. Nem kell időpontra menni, nyitvatartási időben akkor jön és megy az ember, amikor szeretne és ráér. Akár szombaton is van erre lehetőség. A haladási naplóban pontosan le volt írva, hogy hogyan haladjak a leckékkel. Voltak "felmondós" részek, ezektől nagyon lámpalázas voltam és még kicsit mai napig is, de már egyre magabiztosabban megy. Lényeg, hogy fantasztikus a módszerük és úgy tűnik, hogy még engem is meg fognak tanítani angolul, ami eddig esélytelennek látszott. Persze itt is kerültem hullámvölgybe decemberben, amikor szünet volt a suliban és kimaradt sok óra. Otthon a Duolingot csináltam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy ne essek ki az aktuális leckéből. Ez volt a legalja. Sokkal több óra alatt végeztem el a 7-es leckét, mint a többit. Ekkor egy kicsit megijesztett a stúdióvezető és azt mondta, hogy ezt más fele ennyi idő alatt el szokta végezni és így a befejezési tervet meg kell hosszabbítani 2 hónappal. Nem szokták így "leszólni" a tanulókat, lehet, hogy rossz napja volt, de sikerült elvennie az önbizalmamat és a sírás kerülgetett. Ismét mondogattam magamnak, hogy béna vagyok és soha nem fogok előrébb jutni. Aztán vettem egy mély levegőt és azt mondtam, azért is megmutatom a világnak! Én Vas Lady vagyok és ahogy a kedvenc kollégám szokta mondani: "Nem olyannak ismerlek, mint aki feladja!" Hát akkor ehhez tartsam magam! Új stratégiát dolgoztam ki. Mivel a hanganyag rendelkezésre állt, elkezdtem dolgozni iskolán kívül is és a felmondani valókat meghallgattam, hallás után leírtam angolul, majd gyakorolgattam, utána magyarul is leírtam. Ezzel sok időt megspóroltam, mert mindezt nem az iskolában kellett megtenni. A hullám elindult felfelé és azóta nagyon szépen ívelek fel és fel. A tempóm még mindig lassabb, mint a többieké, szerintem. Ez azonban már nem zavar, mert látom, hogy micsoda atombiztos, stabil tudást kapok. Télen betértem egy kávézóba és hallottam, hogy a kiszolgáló angolul beszél az előttem álló vendéghez. Azt gondoltam, hogy a vendég külföldi, majd rájöttem, hogy az eladó az, ekkor én következtem. Azonnal átkódoltam az agyamat és kértem angolul egy almás pitét. Megértette és meg is kaptam. Annyira boldog voltam, hogy lefotóztam a családnak, hogy én ezt a pitét angolul kértem, így nézzenek rá. A közelmúltban külföldi utunk során már mertem megszólalni, kérni italokat és apróbb dolgokat intézni. Ez hatalmas siker volt. Hálás vagyok Csabinak, hogy megtalálta nekem ezt az iskolát!

2023. október, munkahelyváltás

Egy hatalmas szerencse és véletlen kapcsán ismeretség alapján egy nagyon jó munkahelyre kerültem és előkelő állást tölthettem be. Elindultak az életemben a jó dolgok, elnyertem jutalmamat, kárpótolva ezzel az elmúlt időszakot. Hálás vagyok annak az embernek, aki azonnal maximális támogatást nyújtott és lehetőséget adott az új munkakörömben. 

2023. november, énekutam újabb állomása:

Sikerült rátalálnom a legjobb zenei műhelyre, ahol érdemben foglalkoznak a növendékekkel és fantasztikus tehetségek születnek. Fejlődésüket "házi" növendékkoncertek keretében mutatják be. Korábban már jártam ebben az iskolában és már akkor is tetszett a tanárok empatikus, támogató hozzáállása, azonban akkor egy olyan csoportba kerültem, ahol mindenki előrébb járt nálam és nem volt sikerélményem, a feladatokat nem tudtam elvégezni.

Most egy csoportos énekkihíváson vettem részt, melynek végén egyénileg is énekeltem a társak előtt (persze remegő lábakkal, majdnem összecsuklottam) Ezután a szerencse összehozott itt egy nagyon fiatal, ám annál tapasztaltabb énektanítóval, aki a Zeneakadémián utolsó éves hallgató volt és rengeteg türelemmel, segíteni akarással, empátiával dolgozott és dolgozik most is minden erejével (még azon is felül is) az én fejlődésemen. Kezdettől fogva úgy tekintek rá, mint egy jó barátnőre, aki segít az énekutamon haladni. Egy-egy énekkurzus végén, ami 3 hónap, van lehetőség egy jubileumi órára, ami annyit jelent, hogy bejöhet valaki meghallgatni az órán engem, vagy saját telefonnal készíthetünk videó felvételt egy dalról amit eléneklek előzetes gyakorlás után zongorakísérettel. Mivel én nagyon lámpalázas vagyok és soha nem szerettem szerepelni, az első alkalommal nagyon izgultam, pedig csak Anna, az énektanárom, a korrepetitor, a csoport énektanárunk és Csabi voltak jelen. Ez a közönség már épp elég volt ahhoz, hogy befeszüljek, hisz az önbizalmam mindig hiányzott, mivel tudom magamról, hogy másokhoz képest nagyon-nagyon alacsony szinten vagyok. Nem csak én izgultam, hanem a zongora kísérő is, mert még új volt neki a kotta. Végül egy egész tűrhető videó felvétel készült, bár a mozgásom iszonyú béna volt, amit éneklés közben nem is érzékeltem, annyira elragadott az éneklés szenvedélye, a beleélés. A kis hableány meséből a gyerekkori kedvenc dalomat énekeltem, a Vár rám a föld címűt. Régi álmom valósult meg ezzel. A családnak és néhány barátnak büszkén küldtem át a videót és pozitív visszajelzéseket kaptam.

Ezután jött egy hullámvölgy az éneklésben és az életemben, amikor egy fontos személyt veszítettem el egy időre, akit testvéremként szeretek. Nem tudtam elengedni, de ő kérte, hogy szakítsunk meg minden kommunikációt egymással és tudtam, hogy nem azért, mert ki nem állhat, hanem azért, mert túlságosan szeret és időre, távolságra van szüksége. Megértettem őt, de mégis nagyon fájt, emésztettem magam rajta. Szerencsére később rendeződött, tisztáztunk mindent és azóta újra "tesók" vagyunk. Azonban az éneklésre, mint egy lelki megnyilvánulásra nagy hatással volt ez az időszak és egy teljes héten át nem tudtam énekelni. Az énekórán semmit nem tudtam megcsinálni Anna által adott instrukciókból és mélyen szégyelltem magam előtte, de főleg magam előtt. Sírva mentem haza az óráról és másnap reggel is így ébredtem. Nem volt kedvem odaülni a géphez és nyomni a karaokekat, mint máskor, amikor órák hosszat képes voltam ezt tenni. Fura érzés volt, mert ha én valamit csinálok, azt nem csak úgy félgőzzel teszem, hanem vagy rendesen, vagy sehogyan sem. A következő ének órán Anna hozott vissza a daloskedvűek világába. Ismét rengeteg támogatást adott és mindent megtett annak érdekében, hogy megértsem, vannak hullámvölgyek, de ha ebből kikerülök, utána a hullám még magasabbra fog menni, aztán lehet, hogy egyszer megint lesüllyed, de az már magasabbra süllyed, mint a korábbi völgy volt. Azt mondta, ő egyáltalán nem élte meg tragédiának az elmúlt órát és én se tegyem ezt, mert ő tudja, hogy ott van bennem, csak most nem voltam jó passzban. Sok minden befolyásolhatja ezt, akár az is, hogy mit ettem, hogyan keltem fel, munkahelyi dolgok, dugó az utakon, bármi. Mióta visszatértem, azóta egyre csak fejlődök szép lassú ütemben, de rengeteg örömöm van benne. Ha ez nem lenne nekem, akkor nem biztos, hogy ilyen pozitív személy lennék.

A kihívás csoportban sikerült összebarátkozni egy nagyon kedves lánnyal, aki már elég profi szinten énekel, saját dalai vannak és néha fellép, karaokezik, saját estjei vannak. Vele napi kapcsolatba kerültünk online és rengeteget segített nekem a fejlődésben. Elkezdtük átküldeni egymásnak az otthoni kis amatőr felvételeinket és volt olyan, hogy egymástól ihletet kapva mindketten elénekeltük ugyanazt a dalt, mintegy más szemszögből meghallgatva és nem azon versenyezve, hogy kié a jobb (ez nyilvánvaló volt, hogy az övé, de ő soha nem hordja fenn az orrát emiatt, sőt, inkább segít mindenben!). 2022-ben én is írtam egy saját dalt, amire a másik énektanárom azt mondta, ez szakmaiatlan, de zeneszerzőként nem segített nekem abban, hogy hogyan lehetne "szakmaias". Mivel hogy soha nem tanultam ezt, így hogy is lehetne tökéletes. Az új barátnőmnek tetszett, nyilván az előadásmóddal bőven voltak gondok, de mondott nekem tippeket, mivel lehetne feldobni. Motiváló személyiség, ezerszer erősebb nálam és sokkal több nehézségen van túl és mégsem adta fel. Mosolyog, kedves, segítőkész. Két gyermeke nevelése mellett nyelveket tanul, színészképzésre jár, fellépéseket vállal és még nagyon sok mindent. Nagy példakép ő nekem és nagyon inspiráló. Nem hittem, hogy felnőtt korban lehet még ilyen jó barátságra szert tenni, de nagyon boldog vagyok, hogy ez sikerült. 

Kisebb célokat kezdtem el kitűzni az énekléssel kapcsolatban, ezek nagyrészt olyan dalok megénekléséből álltak, amiket eddig nem sikerült a magasságuk, vagy egyéb dolog miatt. Sikerült belőlük megvalósítani párat. Ezekről magamnak és családomnak hangfelvételeket készítettem. Ezek arra is jók voltak a kezdetektől, hogy halljam a hibákat és dolgozzak a korrigálásukon. Egy nagy célom van, ez pedig az, hogy egyszer ott állhassak én is a zeneiskola növendékkoncertjén mint előadó. Ehhez viszont még nagyon sokat kell dolgozni, mert aki oda kiáll, mindenki sokkal profibb nálam. Amikor hallgatom őket, mindig elgondolkodom, milyen sokat kell még tanulnom, gyakorolnom. Határidő nincs, akkor fogok kiállni, ha készen állok rá. Addig is mindenhol és minden helyzetben, ahol csak lehet, énekelek. 

Futási fejlődések:

Korábban mondtam, hogy "koca" futó vagyok, nem túl gyakran űzöm ezt a sportot, de néha jól esik. Nem emlékszem, hogy mikor kezdtem el gyakrabban futni, de 2023. december 31-én elterveztem, hogy az áprilisi Vivicitta 10 km-es futáson szeretnék indulni. Erre elkezdtem ráedzeni, egyszer sikerült lefutni a 10-est, ami hatalmas boldogsággal töltött el. Azonban hamar rájöttem, hogy ez egy nagy táv nekem és lehet, hogy elég lesz a 7 km is, majd jövőre már esélyesebb a 10 km. Az 5 km már elég stabilan ment, de gyorsulni nem tudtam és mai napig nem tudok, csak minimálisat sikerült. Elkezdtek érdekelni a futóversenyek, nem mintha azt gondoltam volna, hogy dobogós lehetek, sőt, inkább arra számítottam, hogy utolsó leszek, ahogy az iskolában is mindig. Nem érdekelt, ezzel együtt bevállaltam, hogy megtapasztaljam, milyen is a hangulat ott. 2024-ben eddig 4 személyes futóversenyen és egyre több virtuális versenyen vettem és veszek részt, így elkezdtem gyűjteni az érmeket. Volt köztük 5, 5 és fél, 6 és 7 km-es. Ami meglepő volt számomra, hogy soha nem lettem utolsó. Volt, hogy hátulról a 10. lettem, de olyan is volt, hogy a középmezőny második felében voltam. Jelenleg nevezésem van nagyobb, 10 km-es kihívásokra is, melyek virtuálisak azért, hogy akkor futhassam le, amikor úgy érzem, hogy bírom és nincs nagyon meleg, elkerülve a tömeget is, ami még jobban melegít. Tudom magamról, hogy képes vagyok megcsinálni ilyen körülmények között. Ebben is nagyon lassan fejlődök, mint minden területen, de boldog vagyok, hogy csinálom és nem sajnáltatom magam. Isteni szerencse, hogy képes vagyok rá és a sors adott és ad továbbra is egészséget ehhez! Az önbizalomhiányomból adódóan ebben is elértek hullámvölgyek, mert azt látom, hogy mindenki gyorsabb nálam és csak úgy futják a félmaratonokat, amire én soha nem leszek képes. A barátaim mindig azt mondják, ne hasonlítgassam magam, mert nem tudhatom, ők milyen sportolói múlttal rendelkeznek, én speciel semmilyennel. Még felmentésem is volt középiskolába tesiből, mert elintéztem magamnak. Az volt az oka, hogy annyira szégyelltem a bénázásaimat és  rosszul esett, hogy mindenki rajtam nevet. Tehát innen szép elérni bármit is és az nem a félmaraton lesz, nem is a villámfutás, hanem az én kis apró távú céljaim, rendszeres futás és az egészség megőrzése. Mindezt örömmel tenni, bár persze vannak néha szenvedős napok, de ilyen napokon amikor nem adom fel a szenvedés ellenére sem, utólag hatalmas boldogság, hogy megcsináltam.

Az eddigi eseménytelen, monoton életem hirtelen pörgős lett és "elfoglalt" ember lettem, de nagyon élveztem. Korábban nem tudtam volna ennyi "projektet" egyszerre vinni. 

Valóban úgy érzem, mintha egy teljesen új életet kaptam volna, aminek minden percét örömmel élem meg. Minden nap észreveszem az apró szépségeket, jó dolgokat magam körül és értékelem. Örülök, hogy élek és új lehetőségek tárultak elém. Már nem hezitálok, ha adódik valami lehetőség, amit szeretnék megragadni, azonnal megteszem. Úgy érzem, szükséges volt a fejlődéseimről mesélni azért, hogy láthassátok, van élet a cavernoma műtét után és nem is akármilyen! 

A következő részben visszatérek az egészségügyi életem történetéhez.