2023. augusztus, neurológiai kontroll: 

A főorvos biztatására, hogy esetlegesen a gyógyszer majd elhagyható lesz, felkerestem egy neurológust a csökkentés beütemezésének megtervezése miatt. Csabival mentem el egy magán neurológushoz, aki eplepszia specialista, jó véleményeket olvastam róla. Pár nappal előtte rossz álmom volt. Álmomban a neurológus nézegette a műtét előtti MR felvételt és úgy mondott véleményt, hogy nem vette figyelembe a műtét tényét és az alapján azt mondta, hogy nem hagyható el a gyógyszer. Ez a félelmem valóban bennem volt, tudván, hogy a neurológusok mennyire óvatosak az epilepsziás betegekkel, nyilván okkal. 

Félelmem beigazolódott. A neurológus valóban a műtét előtti MR CD-jét kezdte el nézegetni és nem vette figyelembe a műtét utáni állapotot. Elmagyarázott mindent a felvételen, hogy mi micsoda a fejemben. Érdekes volt így látni a fejemet, a szemeimet, az agyamat. Nemtetszően nézegette, hogy a vérzés elég sok helyen és egyáltalán nem olyan kicsi területen volt. Mikor mondtam, hogy a műtő idegsebészem javaslatára jöttem, hogy megtervezzük a gyógyszercsökkentést, elmagyarázta, hogy az idegsebészek szeretnek ezzel "dobálózni", hogy elhagyható a gyógyszer, de ők nem neurológusok, nem értenek hozzá. Ő egy ilyen előzmény után nem csökkentené a gyógyszert, esetleg 2 évvel a műtét után visszatérhetünk rá, de látva a felvételt, ő soha nem hagyná el a szedését. Azt mondta, hogy ezek a vérzések vaslemezkéket, vérmaradványokat hagynak maguk után, amit nem tudnak eltávolítani a műtéttel sem teljesen, felszívódni sem tudnak maradéktalanul, viszont az MR-en nem biztos, hogy láthatóak, de ha nem szedem a gyógyszert, ezek okozhatnak epilepsziás rohamokat. Úgy fogalmazott: "senki sem tudhatja, hogy mi van a maga fejében". Viccesen arra gondoltam, hogy ezt már hallottam párszor. Ismét nem erre a véleményre számítottam. Azután kérdésünkre elmondta, hogy semmi korlátozás nincs az életemben, két dolgot kivéve. Ne másszak magasba (kitett hegycsúcs, szakadék, magas létra, fa, stb.), mert ha leesek, akkor (nem viccel) azonnal meghalok (gondoltam: köszi, már nem akaszt ki egy ilyen kifejezés, egész hozzászoktam a "majdnem meghaltam"-hoz). A másik korlátozás pedig az, hogy ne ússzak be egyedül, csak úgy, hogy van velem egy jó úszó, aki életet ment, ha szükséges, mert rám jön a vízben a roham. Egyik veszély sem fenyeget, utálok úszni (nem is tudok), fára mászni sem szoktam. Bár hegyekben kirándulni szoktunk, de ezentúl nyilván vigyázunk, hogy kitett helyre ne menjünk. Fél évi gyógyszert írt ki, legalább ennyi hasznom volt a vizsgálatból. Elterveztük, hogy a fél éves kontroll MR után felkeresek egy másik neurológust az Amerikai úton, ott biztosan értik, hogy mi történt velem és tudják, hogy nem kell így félni, hisz a főorvos megmondta, hogy elhagyható a gyógyszer. 

Kezdtek unszimpatikussá válni a neurológusok, mert azt gondoltam, hogy mindig túloznak és szigorúak és túlparáznak mindent. Elkönyveltük, hogy ehhez a doktornőhöz sem jövünk többet, mert ilyen félős. Túlteng benne a felelősség érzet. 

2023. november, fél éves kontroll vizsgálatok:

Hó elején került sor a műtét utáni kontroll MR vizsgálatra. Már rutinosan készültem rá, számítva arra, hogy kontrasztanyagot is kapok majd. Arra is felkészültem, hogy ismét csak kézfejbe fogom engedni beszúrni a branült. Behívtak és elkezdődött a vizsgálat. Nem kaptam semmiféle branült és ez kicsit furcsa volt számomra, de emlékeztem, hogy máskor is volt olyan, hogy először csak natív vizsgálatot végeztek és amikor láttak valami oda nem illőt, akkor szúrták be. Elmondták, hogy hány percre számítsak és kezembe adták a pánik pumpát, amit teljes nyugalommal és lazán fogtam meg, mert eldöntöttem, hogy nem lesz rá szükségem. Szép dolgokra gondoltam a vizsgálat közben, pedig őrült módjára zakatolt, kattogott, sípolt a gép a fejem fölött, azonban ezt egy fülhallgatóval nyomták el. Vártam, hogy mikor jelzi az MR asszisztens, hogy most fogja szúrni a branült. Egyszer csak szép lassan kigurultam a gépből és mosolyogva kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Ekkor a legmeglepőbb mondat hangzott el tőle: készen vagyunk, fel is öltözhet. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem jól hallottam. "Nincs szükség kontrasztra?" - tettem fel magamban a kérdést. Hitetlenkedve indultam az öltöző felé, még nem mertem elhinni. Tudtam, hogy ez nagyon jó reményekre ad okot. Mielőtt kimentem, rákérdeztem, hogy jól értettem, hogy készen vagyunk és várjak kint a leletre (ez is nagy dolog volt számomra, máshol minimum 3 hét, mire megleleteznek egy MR-t). Megerősített az asszisztensnő, hogy igen, üljek csak ki a folyosóra és a kolléganője már készíti a leletet. Boldogság öntött el és reménykedtem. Kb. negyed óra várakozás után kézbe kaptam a leletet, amely eredménye az volt, hogy cavernomának nyoma sincs, az ödéma, egyéb ilyen rondaságok nyom nélkül eltűntek, csupán eldeformálódott a műtéti terület, a kamraszarv betolakodott valahová, de ezek teljesen természetes, műtét utáni normális állapotok. Némi vérzés utáni nyom maradt ott, de a nagy vérrög teljesen felszívódott. Csodaszép leletet kaptam!

1 hét elteltével visszamentem kontrollra a műtő orvosomhoz. Talán 3 percet töltöttem bent nála. Nagy örömmel fogadta ő is a leletet, azt mondta, hogy ez nagyon szép, teljesen sikerült eltávolítani mindent és nincs is újabb cavernoma. 2 év, azaz kettő év múlva szükséges MR kontroll és azzal vissza kell menni hozzá. Rákérdezett, hogy szedem-e még a Levil gyógyszert. Mondtam, hogy igen, mivel a neurológus ezt javasolta. Ő továbbra is azon a véleményen volt, hogy a műtét után neurológus vezetésével el lehet hagyni, de ezt nyilván vele kell megbeszélnem. Kértem is javaslatot, hogy kihez érdemes mennem ott az Amerikai úton, kaptam ajánlást. Az örömtől repesve mentem haza, a boldogságtól majdnem elsírtam magam. Azt hittem, hogy tényleg itt a happy end és elfelejthetem az egészet lassan.

Akkor még nem tudtam, hogy az élet hosszabb távon akar leckéztetni és próbára tenni, tesztelve, hogy összeomlok, vagy méltó vagyok a Vas Lady névre. 

2024. február, Neurológia - Amerikai út: 

 Az ajánlott orvos épp lebetegedett, egy hölgyhöz kerültem. Kedves volt, de csak addig, amíg rá nem jött, hogy a korábbi neurológus lecsökkentette a Levil gyógyszeremet 1000 mg-ról 750-re. Ekkor láttam a morcos arckifejezését, amikor megkérdezte, hogy ezt ki csökkentette és miért??? Elmondtam, hogy azért, mert túl nagynak találta az adagot a doktornő és panaszkodtam, hogy a napi munkavégzésben gátol, mivel folyton álmos vagyok tőle és a munkahelyemen csak nézek ki bambán a fejemből. Mivel nem volt több rohamom, fokozatosan csökkentettük. Hmm, nem volt boldog, ezt láttam. Itt már tudtam, hogy a neurológusok általában szigorúak és már láttam, hogy hallani sem akar majd a gyógyszer csökkentésről, hasonlóan a kolléganőjéhez. Nem aggódtam, előre beletörődtem, hogy ez az eshetőség is fennáll. Kikérdezett, jól vagyok-e, volt-e azon az egy rohamon kívül több, mondtam, hogy nem volt (a 2022. decemberi neurológusnál történt ájulást nem említettem, mert arról nem tudom hivatalosan, hogy mi volt pontosan). 

Egy idő után megenyhülni látszott a doktornő és mikor elmondtam, hogy a főorvos javaslatának megfontolása kapcsán vagyok itt, akkor azt mondta, hogy valóban lehetséges a műtét után 1 évvel a gyógyszercsökkentés, ha tényleg minden rendben van. Ehhez előjegyzett egy 24 órás EEG vizsgálatra júniusra. Azt mondta, ha az jó eredményű lesz, akkor elkezdhetjük a csökkentést. Nagyon örültem a hírnek, mert azt gondoltam, hogy 100%, hogy teljesen negatív lesz a leletem. Örültem, hogy nem utasított élből el, hanem megnézi a lehetőséget. 

2024. július, EEG utáni neurológiai kontroll: 

A leletem még nem volt kész, pedig ráhagyással kértem az időpontot. Mondták, hogy majd a doktornő ránéz és látni fogja, amit kell. 

Pozitív gondolatokkal mentem be, örülve előre, hogy majd azt mondja, hogy most ő már csak 500 mg-os gyógyszert fog írni és szépen lassan hónapról hónapra csökkenteni fogjuk. Azután ért a hideg zuhany. Azt mondta a doktornő: "Szóval megvan az EEG eredménye. Hát, ez bizony nem negatív!" - nem tetszett, amit az arcán láttam, az volt ráírva, hogy ez nagyon-nagyon nem negatív. Elmondta, hogy bizony vannak kicsi tüskehullámok éber állapotban (na, gondoltam, ha ezek kicsik, akkor mit van úgy oda). Folytatta: "...viszont az a baj, hogy ezekből nagyon sok van! Éjszaka még nem is nagyon látszik ez a jelenség, bár elvétve ott is van egy-egy, de ez bizony napközben tevékenykedik. Én ezt a gyógyszert most nem hagynám el semmiképpen. Majd néha azért nézegetjük."

Ekkor már szurkált bennem az a bizonyos fájdalmas csalódottság érzés, hogy már megint jót vártam és rossz lett. Elkönyveltem, hogy ehhez most már hozzá kell szoknom az életben és ahhoz is, hogy egész életemben szednem kell a gyógyszert. Ez a kisebbik baj, a nagyobb az, hogy sok-sok tüskehullámom van, amiből kialakulhatna rengeteg roham, ha a gyógyszer nem védene meg. Most megvéd, egyelőre, de vajon meddig! Sorstársaim többen jártak úgy, hogy tíz évig sem volt roham, aztán rezisztenssé váltak a gyógyszerre és ami korábban megvédte őket, már semmit sem használt. Ezeket a félelmeket igyekeztem elkergetni és valami automata válaszolt belőlem helyettem: "Rendben, megértettem!" Rákérdeztem, hogy van-e valami, amire figyelnem kell. Erre annyit válaszoltak, hogy mindenképpen aludjak eleget, ez nagyon fontos. Stressz kerülendő! Egyéb nincs. Kaptam javaslatot a háziorvoshoz, hogy ezentúl ő is kiírhatja támogatással a gyógyszeremet. 

Csalódottan indultam vissza dolgozni. Tartottam attól is, hogy a család ezután megint beparázik és majd mindentől féltenek. Megmondtam nekik, hogy én továbbra is egészségesként kezelem magam, hisz az vagyok! Gyógyszerrel jól vagyok, futok, amennyit elbír a szervezetem (soha nem erőltetem túl), angolt tanulok jó eredményekkel, énekelni tanulok, ami önmagában is gyógyít, tehát egészséges vagyok. Elvárom, hogy mindenki eszerint kezeljen és viselkedjen, mert nem segít, ha elkezdik a féltést, sőt, növeli a betegségtudatomat. Érzem, hogy mit birok és mit nem, eddig is jól voltam, ezután is így lesz. Kemény és határozott voltam velük, mert elegem volt az állandó rettegésből, úgy nem lehet élni. Úgy tűnt, megértették és nem mutatják aggodalmukat. Én pedig úgy lefoglalom magam, hogy időm sincs a negatív gondolatokra, a félelmekre.

Azonban ismét elgondolkodtam, mire akar engem ez a dolog tanítani, mert azt már tudom, hogy minden okkal történik. Még nem igazán tudom a választ. Talán edz az élet, ami nem öl meg, az megerősít. Ha pedig erős vagyok, akkor másoknak is adhatok erőt, amit gyakran meg is teszek és a szemem előtt történik csoda, visszaigazolódik, hogy pozitív hatással vagyok emberekre. Ilyen régen soha nem történt. Mindig segítőkész ember voltam és ha ezzel segíthetek másoknak (akár hasonló sorsú embereknek) abban, hogy adok nekik erőt a kitartáshoz (bármivel kapcsolatban), akkor megérte ezt a blogot elkészíteni. 

Egyelőre búcsúzom. Nagyon jó egészséget kívánok mindenkinek és soha ne adjátok fel! Mindig van fény az alagút végén, a lényeg a pozitív gondolkodás a legreménytelenebb helyzetben is. Amint bármi újdonság lesz, jelentkezem. 

Köszönöm, hogy elolvastad a nem mindennapi történetemet!

2023. május 22. Visszatérés a munkába: 

A történetben azért van egy csavar még! A tervek szerint (amikor még nem tudtuk, hogy műtét lesz) május 2-ától egy új szervezeti egységhez kerültem munkahelyen belül. Félő volt, hogy nem várnak meg, de mivel nem tehettem a váratlan eseményről, megvártak. Ezen sem aggódtam, elengedtem. Számomra első volt az egészségem, ha az van, akkor mindenem meglesz. A szervezetváltás előzményeit, okait nem taglalom, mert nem szívesen idézem fel. Így hát koponyaműtét után ezen a napon egy új helyre kerültem, ahol teljesen más infókat, feladatokat kellett megtudnom, megtanulnom, de nyilván az annál a cégnél eltöltött 10 évem különböző szervezeti egységeknél adott egy magabiztos alap rutint, hogy milyen üggyel kihez kell fordulni. Ismertem a szervezeti felépítést, a vezetőket, sok-sok kollégát, az iktatóprogramot, ez nagy előny volt. Ismerve magamat, hogy szorgalmas, felsővezetői asszisztencióban is sokrétű tapasztalattal rendelkező vagyok, nem féltem a betanulástól. Egyáltalán nem volt megterhelő ez az időszak. Sokszor el is felejtettem, hogy mi történt velem. Működött a munkaterápia. Egyetlen dolog volt, ami zavaró volt számomra, ez pedig az angol nyelvtudás hiánya. A munkám kapcsán szükségem lett volna rá, azonban az interjún jeleztem, hogy ezzel még hadilábon állok. Tanulom saját magamtól férjem segítségével, de sajnos nem haladok úgy, ahogyan szeretnék és hát így 40 felett elkezdeni nagyon nehéz. Iskolában németet tanultam. Mindezek ellenére felvettek, azt mondták, hogy majd a kollégák segítenek, szinte mindenki tud angolul. Mondjuk a fizetést nem úgy szabták ki, mint ami egy angolul tudó kollégának járt volna. Ettől függetlenül gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy elvárták, oldjam meg, amikor a telefonban ott beszélt a diák angolul és zavaromban azt sem tudtam, mit csináljak. Igyekeztem segítséget kérni, de láttam, hogy nem szívesen adnak. Fura közösségbe kerültem, de nem feszültem be ettől. Tilos volt streszelni, az ronthat az állapotomon. Tudtam, hogy a sorsom csak tőlem függ, én pedig minden napomat széppé varázsoltam, a pozitívat kerestem továbbra is mindenben.

Küzdelem az angol tanulással:

Mindig elmeséltem Csabinak a kellemetlen szituációkat az angol nem tudásom kapcsán és ez őt nem hagyta nyugodni. Látta, hogy az ő segítsége kevés. Folyton "nyaggatott", hogy csináljam a nyelvtan könyvben a feladatokat. Ilyenkor mintha a fogamat húzták volna érzéstelenítés nélkül, úgy fogtam neki. Teljesen hiábavaló volt minden igyekezetem. Semmit nem értettem meg belőle, pedig Csabi sokszor magyarázta. A következő mondatnál már el is felejtettem. Az volt a baj, hogy minden angolul volt leírva, a feladatleírás is, így nem sikerült megérteni, hogy mi a feladat, hát még a nyelvtant! Mindig gyenge tanuló voltam, most pedig arra gondoltam, hogy a műtét ezen csak ronthatott és már soha nem leszek tanuló ésszel rendelkező okos ember, főleg nem ennyi idősen. Amikor az angol könyvet a kezembe "kellett" venni, a sírás kerülgetett. Kínok árán végigszenvedtem az adott leckét, de az egészet fordítóba pötyögtem be és nagyon lassan haladtam. Ez sokkal jobban "fájt", mint a koponyaműtétem. Tudtuk, így soha az életben nem fogok megtanulni angolul. 

Egy augusztusi napon (2023) Csabi küldött egy linket, hogy talált nekem egy nagyon jó véleményekkel rendelkező nyelviskolát, ráadásul közel van a munkahelyemhez. Bár ő ellene van a nyelviskoláknak, szerinte kidobott pénz, ezt tapasztalat alapján mondta. Neki semmit sem segített, teljesen autodidakta módon tanult meg angolul és így tette le a felsőfokú nyelvvizsgát. Ennek ellenére azt mondta, hogy érdemes lenne megnéznem. Javasolta, hogy jelentkezzek be egy próbaórára. Az volt a hirdetésben, hogy nem kell a többiekkel együtt haladnom, teljesen magamtól tanulok egy megadott haladási sorrend szerint, mégis ott vannak a tanfolyam felügyelők, akik kérdés esetén azonnal segítenek. Én is megnéztem, nagyon jó vélemények voltak valóban. Egy kicsit vonakodtam, de gondoltam, ám legyen.Nézzük meg. Csabi intézte nekem a regisztrációt és elmentem a próbaórára, ahol felmérték a "tudásszintemet", vagy inkább a nem tudás szintemet. Bár egy számítógépes programmal (Rosetta Stone) több éven át próbálkoztam tanulni, sok szót megtanultam, azonban a nyelvtant nem sikerült megérteni ebből sem. A felmérésnél meglepődtem, hogy szókincs szempontjából milyen sokat jelentett ez mégis, észrevétlenül tanultam meg rengeteg szót. Kellemes meglepetésként ért, hogy a felmérés során kiderült, nem az első lapról kell kezdenem a tanulást, máris úgy éreztem, előrébb járok, mint a nulla szint. Nagyon gyorsan fel tudták mérni, hol tartok éppen és onnantól kitűzték a feladatokat és megkértek, hogy végezzem el és kérdezzek, ha bármi nem világos. A kérdések feltevése és annak helyes sorrendje nem ment. Tartottam tőle, hogy unalmas lesz és megint jön a "húzzák a fogamat" fájdalom. Meglepődtem, mert lekötöttek a feladatok és belefeledkeztem. Sok hasonló sémára épülő mondatokat kellett lefordítani angolra. Sikerélményem volt, hogy sikerült kérdőmondatokat alkotni. Úgy döntöttem, hogy belevágok, ezért a következő alkalommal megkötöttük a szerződést és elkezdtem a tanulást. Egy nagyon szép, belátható időn belül elérhető tervet tettek elém, kiszámolták, hány óra alatt tudom elvégezni az egyes programokat. Természetesen ez nincs kőbe vésve, lehet gyorsabban és lassabban is haladni. Nálam inkább a lassabban haladás esélye állt fenn. Elkezdtem hát 44 évesen, 3 és fél hónappal a cavernoma műtétem után szinte nulláról angolul tanulni. Félve írtam alá a szerződést, ismerve magamat. Mi lesz, ha megfutamodnék, mit veszítek vele. Kiszámoltuk, hogy tulajdonképpen semmit és ha vállalom a szerződésben meghatározott időszakra a tanulást, akkor kedvezményesen vehetem igénybe. Kezdetben még kicsit félve jártam heti kétszer 2-3 órát, vagy ahogy éppen kijött. Aggódtam, mi történik, ha észreveszik, hogy mennyire nem megy ez nekem. Mi lesz, ha dorgálnak, hogy lassú vagyok és értetlen. Az idők során rájöttem, hogy itt nem ez a cél, hanem az, hogy sikerélményem legyen. Nekik az az üzlet, ha a tanuló érzi, hogy fejlődik, ebben maximális támogatást kap és ezáltal az életben sikersztorikat él meg, amit elmesél a nyelvstúdió tanfelügyelőinek, ők pedig videókat készítenek ezekből, melyek vonzzák az új tanulni vágyókat. Nem kell időpontra menni, nyitvatartási időben akkor jön és megy az ember, amikor szeretne és ráér. Akár szombaton is van erre lehetőség. A haladási naplóban pontosan le volt írva, hogy hogyan haladjak a leckékkel. Voltak "felmondós" részek, ezektől nagyon lámpalázas voltam és még kicsit mai napig is, de már egyre magabiztosabban megy. Lényeg, hogy fantasztikus a módszerük és úgy tűnik, hogy még engem is meg fognak tanítani angolul, ami eddig esélytelennek látszott. Persze itt is kerültem hullámvölgybe decemberben, amikor szünet volt a suliban és kimaradt sok óra. Otthon a Duolingot csináltam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy ne essek ki az aktuális leckéből. Ez volt a legalja. Sokkal több óra alatt végeztem el a 7-es leckét, mint a többit. Ekkor egy kicsit megijesztett a stúdióvezető és azt mondta, hogy ezt más fele ennyi idő alatt el szokta végezni és így a befejezési tervet meg kell hosszabbítani 2 hónappal. Nem szokták így "leszólni" a tanulókat, lehet, hogy rossz napja volt, de sikerült elvennie az önbizalmamat és a sírás kerülgetett. Ismét mondogattam magamnak, hogy béna vagyok és soha nem fogok előrébb jutni. Aztán vettem egy mély levegőt és azt mondtam, azért is megmutatom a világnak! Én Vas Lady vagyok és ahogy a kedvenc kollégám szokta mondani: "Nem olyannak ismerlek, mint aki feladja!" Hát akkor ehhez tartsam magam! Új stratégiát dolgoztam ki. Mivel a hanganyag rendelkezésre állt, elkezdtem dolgozni iskolán kívül is és a felmondani valókat meghallgattam, hallás után leírtam angolul, majd gyakorolgattam, utána magyarul is leírtam. Ezzel sok időt megspóroltam, mert mindezt nem az iskolában kellett megtenni. A hullám elindult felfelé és azóta nagyon szépen ívelek fel és fel. A tempóm még mindig lassabb, mint a többieké, szerintem. Ez azonban már nem zavar, mert látom, hogy micsoda atombiztos, stabil tudást kapok. Télen betértem egy kávézóba és hallottam, hogy a kiszolgáló angolul beszél az előttem álló vendéghez. Azt gondoltam, hogy a vendég külföldi, majd rájöttem, hogy az eladó az, ekkor én következtem. Azonnal átkódoltam az agyamat és kértem angolul egy almás pitét. Megértette és meg is kaptam. Annyira boldog voltam, hogy lefotóztam a családnak, hogy én ezt a pitét angolul kértem, így nézzenek rá. A közelmúltban külföldi utunk során már mertem megszólalni, kérni italokat és apróbb dolgokat intézni. Ez hatalmas siker volt. Hálás vagyok Csabinak, hogy megtalálta nekem ezt az iskolát!

2023. október, munkahelyváltás

Egy hatalmas szerencse és véletlen kapcsán ismeretség alapján egy nagyon jó munkahelyre kerültem és előkelő állást tölthettem be. Elindultak az életemben a jó dolgok, elnyertem jutalmamat, kárpótolva ezzel az elmúlt időszakot. Hálás vagyok annak az embernek, aki azonnal maximális támogatást nyújtott és lehetőséget adott az új munkakörömben. 

2023. november, énekutam újabb állomása:

Sikerült rátalálnom a legjobb zenei műhelyre, ahol érdemben foglalkoznak a növendékekkel és fantasztikus tehetségek születnek. Fejlődésüket "házi" növendékkoncertek keretében mutatják be. Korábban már jártam ebben az iskolában és már akkor is tetszett a tanárok empatikus, támogató hozzáállása, azonban akkor egy olyan csoportba kerültem, ahol mindenki előrébb járt nálam és nem volt sikerélményem, a feladatokat nem tudtam elvégezni.

Most egy csoportos énekkihíváson vettem részt, melynek végén egyénileg is énekeltem a társak előtt (persze remegő lábakkal, majdnem összecsuklottam) Ezután a szerencse összehozott itt egy nagyon fiatal, ám annál tapasztaltabb énektanítóval, aki a Zeneakadémián utolsó éves hallgató volt és rengeteg türelemmel, segíteni akarással, empátiával dolgozott és dolgozik most is minden erejével (még azon is felül is) az én fejlődésemen. Kezdettől fogva úgy tekintek rá, mint egy jó barátnőre, aki segít az énekutamon haladni. Egy-egy énekkurzus végén, ami 3 hónap, van lehetőség egy jubileumi órára, ami annyit jelent, hogy bejöhet valaki meghallgatni az órán engem, vagy saját telefonnal készíthetünk videó felvételt egy dalról amit eléneklek előzetes gyakorlás után zongorakísérettel. Mivel én nagyon lámpalázas vagyok és soha nem szerettem szerepelni, az első alkalommal nagyon izgultam, pedig csak Anna, az énektanárom, a korrepetitor, a csoport énektanárunk és Csabi voltak jelen. Ez a közönség már épp elég volt ahhoz, hogy befeszüljek, hisz az önbizalmam mindig hiányzott, mivel tudom magamról, hogy másokhoz képest nagyon-nagyon alacsony szinten vagyok. Nem csak én izgultam, hanem a zongora kísérő is, mert még új volt neki a kotta. Végül egy egész tűrhető videó felvétel készült, bár a mozgásom iszonyú béna volt, amit éneklés közben nem is érzékeltem, annyira elragadott az éneklés szenvedélye, a beleélés. A kis hableány meséből a gyerekkori kedvenc dalomat énekeltem, a Vár rám a föld címűt. Régi álmom valósult meg ezzel. A családnak és néhány barátnak büszkén küldtem át a videót és pozitív visszajelzéseket kaptam.

Ezután jött egy hullámvölgy az éneklésben és az életemben, amikor egy fontos személyt veszítettem el egy időre, akit testvéremként szeretek. Nem tudtam elengedni, de ő kérte, hogy szakítsunk meg minden kommunikációt egymással és tudtam, hogy nem azért, mert ki nem állhat, hanem azért, mert túlságosan szeret és időre, távolságra van szüksége. Megértettem őt, de mégis nagyon fájt, emésztettem magam rajta. Szerencsére később rendeződött, tisztáztunk mindent és azóta újra "tesók" vagyunk. Azonban az éneklésre, mint egy lelki megnyilvánulásra nagy hatással volt ez az időszak és egy teljes héten át nem tudtam énekelni. Az énekórán semmit nem tudtam megcsinálni Anna által adott instrukciókból és mélyen szégyelltem magam előtte, de főleg magam előtt. Sírva mentem haza az óráról és másnap reggel is így ébredtem. Nem volt kedvem odaülni a géphez és nyomni a karaokekat, mint máskor, amikor órák hosszat képes voltam ezt tenni. Fura érzés volt, mert ha én valamit csinálok, azt nem csak úgy félgőzzel teszem, hanem vagy rendesen, vagy sehogyan sem. A következő ének órán Anna hozott vissza a daloskedvűek világába. Ismét rengeteg támogatást adott és mindent megtett annak érdekében, hogy megértsem, vannak hullámvölgyek, de ha ebből kikerülök, utána a hullám még magasabbra fog menni, aztán lehet, hogy egyszer megint lesüllyed, de az már magasabbra süllyed, mint a korábbi völgy volt. Azt mondta, ő egyáltalán nem élte meg tragédiának az elmúlt órát és én se tegyem ezt, mert ő tudja, hogy ott van bennem, csak most nem voltam jó passzban. Sok minden befolyásolhatja ezt, akár az is, hogy mit ettem, hogyan keltem fel, munkahelyi dolgok, dugó az utakon, bármi. Mióta visszatértem, azóta egyre csak fejlődök szép lassú ütemben, de rengeteg örömöm van benne. Ha ez nem lenne nekem, akkor nem biztos, hogy ilyen pozitív személy lennék.

A kihívás csoportban sikerült összebarátkozni egy nagyon kedves lánnyal, aki már elég profi szinten énekel, saját dalai vannak és néha fellép, karaokezik, saját estjei vannak. Vele napi kapcsolatba kerültünk online és rengeteget segített nekem a fejlődésben. Elkezdtük átküldeni egymásnak az otthoni kis amatőr felvételeinket és volt olyan, hogy egymástól ihletet kapva mindketten elénekeltük ugyanazt a dalt, mintegy más szemszögből meghallgatva és nem azon versenyezve, hogy kié a jobb (ez nyilvánvaló volt, hogy az övé, de ő soha nem hordja fenn az orrát emiatt, sőt, inkább segít mindenben!). 2022-ben én is írtam egy saját dalt, amire a másik énektanárom azt mondta, ez szakmaiatlan, de zeneszerzőként nem segített nekem abban, hogy hogyan lehetne "szakmaias". Mivel hogy soha nem tanultam ezt, így hogy is lehetne tökéletes. Az új barátnőmnek tetszett, nyilván az előadásmóddal bőven voltak gondok, de mondott nekem tippeket, mivel lehetne feldobni. Motiváló személyiség, ezerszer erősebb nálam és sokkal több nehézségen van túl és mégsem adta fel. Mosolyog, kedves, segítőkész. Két gyermeke nevelése mellett nyelveket tanul, színészképzésre jár, fellépéseket vállal és még nagyon sok mindent. Nagy példakép ő nekem és nagyon inspiráló. Nem hittem, hogy felnőtt korban lehet még ilyen jó barátságra szert tenni, de nagyon boldog vagyok, hogy ez sikerült. 

Kisebb célokat kezdtem el kitűzni az énekléssel kapcsolatban, ezek nagyrészt olyan dalok megénekléséből álltak, amiket eddig nem sikerült a magasságuk, vagy egyéb dolog miatt. Sikerült belőlük megvalósítani párat. Ezekről magamnak és családomnak hangfelvételeket készítettem. Ezek arra is jók voltak a kezdetektől, hogy halljam a hibákat és dolgozzak a korrigálásukon. Egy nagy célom van, ez pedig az, hogy egyszer ott állhassak én is a zeneiskola növendékkoncertjén mint előadó. Ehhez viszont még nagyon sokat kell dolgozni, mert aki oda kiáll, mindenki sokkal profibb nálam. Amikor hallgatom őket, mindig elgondolkodom, milyen sokat kell még tanulnom, gyakorolnom. Határidő nincs, akkor fogok kiállni, ha készen állok rá. Addig is mindenhol és minden helyzetben, ahol csak lehet, énekelek. 

Futási fejlődések:

Korábban mondtam, hogy "koca" futó vagyok, nem túl gyakran űzöm ezt a sportot, de néha jól esik. Nem emlékszem, hogy mikor kezdtem el gyakrabban futni, de 2023. december 31-én elterveztem, hogy az áprilisi Vivicitta 10 km-es futáson szeretnék indulni. Erre elkezdtem ráedzeni, egyszer sikerült lefutni a 10-est, ami hatalmas boldogsággal töltött el. Azonban hamar rájöttem, hogy ez egy nagy táv nekem és lehet, hogy elég lesz a 7 km is, majd jövőre már esélyesebb a 10 km. Az 5 km már elég stabilan ment, de gyorsulni nem tudtam és mai napig nem tudok, csak minimálisat sikerült. Elkezdtek érdekelni a futóversenyek, nem mintha azt gondoltam volna, hogy dobogós lehetek, sőt, inkább arra számítottam, hogy utolsó leszek, ahogy az iskolában is mindig. Nem érdekelt, ezzel együtt bevállaltam, hogy megtapasztaljam, milyen is a hangulat ott. 2024-ben eddig 4 személyes futóversenyen és egyre több virtuális versenyen vettem és veszek részt, így elkezdtem gyűjteni az érmeket. Volt köztük 5, 5 és fél, 6 és 7 km-es. Ami meglepő volt számomra, hogy soha nem lettem utolsó. Volt, hogy hátulról a 10. lettem, de olyan is volt, hogy a középmezőny második felében voltam. Jelenleg nevezésem van nagyobb, 10 km-es kihívásokra is, melyek virtuálisak azért, hogy akkor futhassam le, amikor úgy érzem, hogy bírom és nincs nagyon meleg, elkerülve a tömeget is, ami még jobban melegít. Tudom magamról, hogy képes vagyok megcsinálni ilyen körülmények között. Ebben is nagyon lassan fejlődök, mint minden területen, de boldog vagyok, hogy csinálom és nem sajnáltatom magam. Isteni szerencse, hogy képes vagyok rá és a sors adott és ad továbbra is egészséget ehhez! Az önbizalomhiányomból adódóan ebben is elértek hullámvölgyek, mert azt látom, hogy mindenki gyorsabb nálam és csak úgy futják a félmaratonokat, amire én soha nem leszek képes. A barátaim mindig azt mondják, ne hasonlítgassam magam, mert nem tudhatom, ők milyen sportolói múlttal rendelkeznek, én speciel semmilyennel. Még felmentésem is volt középiskolába tesiből, mert elintéztem magamnak. Az volt az oka, hogy annyira szégyelltem a bénázásaimat és  rosszul esett, hogy mindenki rajtam nevet. Tehát innen szép elérni bármit is és az nem a félmaraton lesz, nem is a villámfutás, hanem az én kis apró távú céljaim, rendszeres futás és az egészség megőrzése. Mindezt örömmel tenni, bár persze vannak néha szenvedős napok, de ilyen napokon amikor nem adom fel a szenvedés ellenére sem, utólag hatalmas boldogság, hogy megcsináltam.

Az eddigi eseménytelen, monoton életem hirtelen pörgős lett és "elfoglalt" ember lettem, de nagyon élveztem. Korábban nem tudtam volna ennyi "projektet" egyszerre vinni. 

Valóban úgy érzem, mintha egy teljesen új életet kaptam volna, aminek minden percét örömmel élem meg. Minden nap észreveszem az apró szépségeket, jó dolgokat magam körül és értékelem. Örülök, hogy élek és új lehetőségek tárultak elém. Már nem hezitálok, ha adódik valami lehetőség, amit szeretnék megragadni, azonnal megteszem. Úgy érzem, szükséges volt a fejlődéseimről mesélni azért, hogy láthassátok, van élet a cavernoma műtét után és nem is akármilyen! 

A következő részben visszatérek az egészségügyi életem történetéhez. 

2023. április 30. Hazamenetel napja: 

Délelőtt jött értem Csabi és vidáman, boldogan hagytuk el a kórházat. Megköszöntük az ott dolgozóknak a kiemelt figyelemmel történő munkavégzést. Furcsa volt lesétálni az autóhoz, mert azt hittem, majd imbolyogni fogok és sok lesz az agyamnak hirtelen a sok inger, de mintha semmi sem történt volna. A sok sztori, amit olvastam, nem ilyen állapotokat írt le, hanem nagyon negatívakat. Persze egy kicsit néha még álmos volt a fejem, de már nem éreztem azt, hogy többször aludnom kell egy nap. Olyan voltam, mint azelőtt. Ismét azt gondoltam, hogy ez csak egy rossz álom lehetett. El is hittem volna, ha a kötés nem lett volna a fejemen. Úgy éreztem, a sok nevetés és pozitív gondolkodás nagyon sokat lendített a gyógyulásom gyorsításában. Jó volt beülni az autónkba, azaz Renikébe (én neveztem el így, mert Renault). Útközben nem éreztem semmi kellemetlent, ennek nagyon örültem. Úgy éreztem, máris visszakaptam a régi életemet amellett, hogy kímélni kell magam. Két hét múlva kell menni varratszedésre és a zárójelentés szerint 6 hét múlva kontrollra Dr. Balogh Attilához. 

Hazaértünk! Boldogság öntött el és elfogyasztottuk együtt a vasárnapi ebédet ismét! Új lehetőséget kaptam a sorstól, megy tovább az élet és hálát adtam a sorsnak, hogy nem az egy héttel azelőtti ebéd volt az utolsó. Hittem benne, hogy továbbra is minden rendben lesz. Csabi hozott nekem mentes sütit. Mivel a Duna parton lakunk, aznap ebéd után lementünk sétálni egy kis távon, hogy az ingereket szokjam. Fotóztam, élveztem a szép tájat, örültem mindennek. Eljöttek szüleim is aznap, úgy emlékszem. Még ezen a napon megérkezett a szövettan eredménye, ami igazolta, hogy ez tényleg egy cavernoma volt. Nagyon örültünk a hírnek.

A lábadozás alatti felügyeletemet megszervezték. Először Csabi maradt otthon velem és egy-két napot home office-ban dolgozott, azután a munka úgy kívánta meg, hogy erre tovább nem volt lehetőség. Ekkor anyukám járkált hozzám, reggel korán indult és gyakran felébresztett csengetésével, de nagyon örültem jöttének. Mindig nagyon féltett és óvott volna mindentől, azonban én nem hagytam el magam és tettem óvatosan az apróbb napi tevékenységeket, mint például mosogatógép bepakolása, egy mosás beindítása. Igyekeztem nem hajolgatni, azt még tilos volt, de hamar feltaláltam magam és megoldottam ügyesen a mozdulatokat, amik a hajolást kiváltották. Anyukám aggódott, hogy ne terheljem magam. Mondtam neki, hogy ez számomra nem terhelés és nem szeretnék mindig feküdni, úgy sosem gyógyulok meg, inkább visszaesek. A nehezebb munkákban segített, mint teregetés, vasalás. Amíg én a kórházban voltam, családi összefogással kitakarították a lakást a nagy erkéllyel együtt. Pár napig még szúrkálni kellett a trombózis megelőző injekciót. Képtelen vagyok az ilyen műveletekre, szerencsémre Csabi vállalta, korábban ő is adott be ilyet saját magának. Nagyon igyekezett, de sokszor olyan pokoli fájdalommal járt, hogy még utána sokáig égő érzést tapasztaltam. Ilyenkor volt, hogy csak összegörnyedve feküdtem és vártam, hogy végre elmúljon. Pedig ettől nagyobb dolgokat is kibírtam. Örültem, amikor letelt az ideje. 

Volt olyan, amikor Hajni barátnőm jött el "vigyázni rám", az én nagy boldogságomra. Olyan volt minden, mint régen, amikor tartottuk a "banyanapokat". Ez nálunk évekig rendszeres volt és keddenként került "megrendezésre". Ez arról szólt, hogy munka után keddenként mentem hozzá és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, majd ott aludtam nála a másik szobában. Hajninak, mint említettem, nagyon rossz a szeme, szinte alig lát. Mindezek ellenére vasakarattal megszervezte az utat, mert velem szeretett volna lenni, hisz én is vele voltam számtalan műtéte után és segítettem a lábadozáskor. Vonattal jött, azután metróval. Annyi volt a kérése, hogy menjek ki elé a metróhoz, hisz itt még sosem járt és nem tudja, illetve nem látja, hogy merre kell menni. Természetesen kisétáltam, hisz kb. 50 méterre van a házunktól. Innentől kezdve nem ő vigyázott rám, hanem én rá. Hatalmas felelősséget éreztem, hogy minden lépcsőfokot, bukkanót figyeljek és mondjak neki, frissen műtötten fárasztó volt és alaposan leizzadtam, mire hazaértünk. Nagyon jó volt újra beszélgetni vele, neki sem kell a szomszédba menni a jó beszélőkéért, lyukat beszél az ember hasába, de egy csupaszív, szeretettel teli csaj és mindig lehet rá számítani. Olyan boldogan jött és ez nagyon jól esett. Leküzdötte értem az akadályokat és nem ismert lehetetlent. Kevés az ilyen barát. 

Csabival minden nap kimentünk a közeli szigetre sétálni, elmentünk az ott lévő állatparkig és vittünk nekik zöldeket is, mivel engedélyezett volt az etetésük. Az első napokban úgy lépkedtem, mint akit begyógyszereztek, vagy folyamatosan kisebb mennyiségű alkohol hatása alatt van, de nem aludtam napközben. Mindig fogta a kezem és lassan sétáltunk. Nagyon jót tettek ezek a séták és pár napon belül már semmi szédelgés érzés nem volt. Esténként viszont szó szerint beájultam. Képes voltam úgy elaludni a kanapén, hogy éjszaka ébredtem fel arra, hogy nem az ágyamban fekszem. Csabi mondta utólag, hogy hiába hívott, hogy menjek a szobába, meg sem hallottam. 

Nagyon hamar úgy éreztem, hogy meggyógyultam és csak "lopom a napot". Szerettem volna dolgozni menni. Úgy gondoltam, teljesen mindegy, hogy itthon ülök, vagy a munkahelyemen és ott legalább hasznos dolgot csinálok. 

2023. május 12. varratszedés napja: 

 Ezen a napon szüleim jöttek értem és vittek el autóval a megbeszélt időpontra. Továbbra is nagyon nyugodt voltam, hiszen ha a műtétet jól viseltem, akkor egy kis varratszedés már gyerekjáték. Mikor meglátott az orvosom, mosolygott nagyon és gyakorlott mozdulatokkal szabadított meg a varratoktól. Kérdezte, hogy volt-e bármi panasz. Mondtam, hogy jól vagyok, köszönöm. A heg láttán nagyon örült, azt mondta, nagyon szépen gyógyult. Azután megkért, hogy várakozzak még egy kicsit és a másik helyiségbe behív majd, hogy megbeszéljük a továbbiakat és dokumentálja az itt történteket. Így is történt. Akkor feltettem neki egy kérdést. Történt ugyanis, hogy egy pár napja a jobb fülemmel érdekesen hallottam, bizonyos hangokat magasabban, zavaróan, cincogósan és visszhangozva. Nem ijedtem meg ettől, azt gondoltam, ettől rosszabb mellékhatás ne legyen és biztos voltam benne, hogy el fog múlni. Próbáltam elmagyarázni az érzetet és kérdeztem, hogy ez normális-e. Azt válaszolta, hogy műtét után ez teljesen normális tünet. A "mikor fog elmúlni? Hetek múlva?" kérdésemre kicsit várakozott és mondta, hogy "hááát.... hetek, hónapok...." Elfogadtam, belenyugodtam. Ha ő azt mondta, hogy normális, akkor várok türelemmel. Megjegyzem, hogy pár nap múlva teljesen elmúlt, ezzel is bizonyítottam, hogy villám sebességgel gyógyulok. Aztán elégedetten kezembe adta a papíromat, majd távozás előtt megkérdeztem, hogy jöjjek-e 6 hét múlva, ahogyan a zárójelentésen van. Erre ő meglepődve kérdezett vissza: "Hat héééét???? Dehogy! Hat hónap múlva várom egy friss MR lelettel!" Teljesen elképedtem, hogy ennyire bizakodó és ilyen rendben van minden. Elmondta, hogy ez már most egy sikersztorinak könyvelhető el. Korábban a kórházban egy műtét utáni vizit során azt mondta: "nagyon jól tettük, hogy kivettük azt onnan, higgye el! Tudja, az önéhez hasonló eseteknél szokott az lenni, hogy hirtelen összeesik az utcán, meghal és senki nem tudja, hogy mitől kapott agyvérzést!" Ez őszinte beszéd volt és nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Rákérdeztem, mikor mehetek dolgozni. Erre kicsit hezitált és azt mondta: "pihenjen még egy hónapot". Én kérlelően néztem rá, elmondtam, hogy teljesen jól vagyok, ülőmunkát végzek, had mehessek előbb. Akkor megenyhült: "Na jó, 3 hét múlva, ha úgy érzi, mehet." Én a 3 hétbe beleszámoltam azt a hetet is, így elterveztem, hogy május 22-én már munkába állok. Boldogan tértem haza, felvillanyozott az orvosom pozitivitása. 

Felépülésem: 

Ezután szépen fokozatosan szoktattam magam vissza az életbe, néha nem is olyan lassan. A fejem az elején még gyakran fájt, a Cataflam rapid dolo volt az egyetlen, ami segített. Később a fájdalmak ritkultak. Korábban futottam időnként, pedig az iskolában nagyon utáltam, mindig utolsó voltam, akárhogy beleadtam az összes erőmet és ez elvette a kedvemet. Azt mondtam, hogy én soha az életben nem fogok futni, senki rá nem tud venni. 2019-ben egyszer csak jött egy gondolat: futni szeretnék! Nem tudom, honnan jött, de erősen azt éreztem, hogy meg akarom próbálni, hiszen senkivel sem kell versenyeznem, olyan tempóval és annyit futok, amennyi jól esik. Akkor készült el a házunk mögött a futópálya, így a helyszín magától adódott. Emlékszem, meglepődtem az első futás után, mert majdnem 4 km-t lefutottam elsőre 7-8 közötti tempóval, ami nulla előedzettséggel nem is olyan rossz. Sikerélményt éreztem és ez hajtott, hogy máskor is fussak. Nem gyakran, de néha kimentem. Tudtam, hogy a műtét után egy darabig biztosan nem tudok futni, de mivel volt otthon futópadunk, először csak lépésekre állítottam és így használtam, majd később piciket belekocogtam. Kezdetben még éreztem, hogy rázkódik a fejem, akkor visszaváltottam lépésekre. Aztán júniusban már újra tudtam futni. Nem hosszúakat, de lassan visszarázódtam. Számomra is hihetetlen volt ez, mivel - ahogy korábban sokszor említettem - nem ilyen könnyed sztorikat olvastam a cavernoma műtöttekről. Nyilván nekem szerencsém volt, hogy jó volt az elhelyezkedése, viszonylag könnyen eltávolítható volt és nem volt társuló krónikus betegségem, ami nehezítette volna a felépülést, illetve a legnagyobb szerencsém az volt, hogy ilyen remek orvost találtam. Azóta sem múlik el nap úgy, hogy ne jutna eszembe és minden nap hálát adok neki! Természetesen hálás vagyok a családom és a barátok maximális támogatásáért is!

Nagyon hiányzott már az énekcsoport, így amint lehetett, online becsatlakoztam, ezzel is gyógyítva magamat. Természetesen otthon rengeteget énekeltem, már a kórházban is elkezdtem (ekkor bukott le Klári néni, mert én a fürdőben énekeltem és mikor kijöttem, azt mondta, hogy milyen szépen, andalítóan énekelek. Én teljes nyugalomban tettem ezt, gondoltam, úgyis nagyot hall. Ahaaa....). Az első személyes énekórára május közepe tájékán elkísért Csabi a biztonság kedvéért. Ebben előre megegyeztünk, azt mondta, ha szépen gyógyulok, akkor az lesz a "jutalom". Nagyon jó volt újra a többiek között lenni. Azt mondták, hogy észre sem lehet venni, hogy mi történt velem, olyan vagyok, mint azelőtt. Örömmel fogadtak. Mondták, hogy hiányoltak és ez jól esett. 

Talán egy dolgot fontosnak tartok kiemelni, ami szerintem a műtét hatásának volt betudható. A műtét utáni alkalomhoz képest 10 hét múlva jött újra meg. Voltam vizsgálaton emiatt, de mindent rendben találtak. A doktornő szerint a Levil gyógyszer is okozhat ilyen tüneteket, de én biztos voltam benne, hogy a műtét, a sok gyógyszer, altató mellékhatása. Miután a vizsgálatok teljesen jó eredménnyel zárultak, nem aggódtam tovább emiatt. 10 hét után, amikor már kezdtem örülni annak, hogy ilyen fiatalon megszabadultam ettől a kellemetlen dologtól, akkor megjött. Ezután viszont hatalmas káosz keletkezett ismét a hormonrendszeremben. Volt olyan, hogy 2 hét különbséggel jött meg, de inkább a sok hetes csúszás volt a jellemző. Ez gyerekkoromtól kezdve mindig zavaros volt, így nem tehetek mást, mint alkalmazkodom a teljes kiszámíthatatlansághoz. Elfogadtam ezt is, mint annyi mást. 

Ezt a kellemetlenséget leszámítva a hetek, hónapok rendben zajlottak a továbbiakban. Május végén fájt utoljára úgy igazán a fejem. Ezután mintha elvágták volna. Enyhe jellegű fejfájás bal oldalon néha előfordult, főleg a havi együttjárójaként, de a műtét előtti fájdalommal össze sem volt hasonlítható. Pedig a varratszedéskor azt mondta az orvosom, hogy készüljek fel, ezután sokkal jobban fog fájni a fejem, minden egyes frontot megérzek majd. Erre is rácáfoltam! Nem kezeltem magam betegként, de ez már a cavernoma kiderülésétől fogva így volt. Nagyon sokat számít, hogy az ember mit gondol magáról: beteg, vagy egészséges? Én végig egészségesnek éreztem magam. 

A műtét utáni reggel korán jöttek a nővérek ébreszteni. Fürgén tették a dolgukat, felkapcsolták a villanyt és ez bántotta a szememet. A fejfájáson kívül egyéb problémám nem volt. Éjszakára rám volt téve az EKG és a vérnyomásmérő, ami bizonyos időközönként pumpált. Hajnalban észrevettem, hogy valami történt, mert egy idő után nem pumpált, aminek én nagyon örültem és eszem ágában sem volt szólni a nővéreknek, hisz jól éreztem magam, így legalább nyugodtan tudtam aludni. A nővérek észrevették, hogy nem végig mért a vérnyomásmérő, mondták, hogy kicsúszott. Én úgy tettem, mint aki ártatlan és semmit sem tud az egészről. Egyik nővér leolvasta az értékeket és nevetve mondta a másiknak: "nézd, 90/58, biztosan rosszul mért a mérő. Erre én közbeszóltam: "Neeem, nagyon is jó az a mérő, nekem általában ennyi szokott lenni." Erre ők hitetlenkedve tették fel a költői kérdést: "Na de műtét után...?" Örültem, hogy rendben van a vérnyomásom, ez mindenképpen jó hír. Ezután közölték, hogy megfürdetnek és elmondták a folyamatot. Hát, ettől kicsit zavarban voltam, ilyen sem történt még velem, de kicsit sem éreztem a megalázottság érzését, felfogtam, hogy most ez a helyzet és inkább örültem, hogy megoldják ezt a kérdést. Gyakorlott, gyors mozdulatokkal intézték és nagyon kedvesek voltak. Ezután mondták, hogy kötést cserélnek. A nővér riadtan mondta: "Tiszta vér a feje!!! Mitől ilyen véres???" Nyugodt maradtam, máskor ilyen helyzetben már a pánik jött volna rám. Szívesen visszakérdeztem volna, hogy: "Ön szerint mitől lehet véres? Mit kapok, ha megmondom a helyes választ? Talán attól, hogy koponyaműtétem volt." Nem értettem a kérdést. Gyorsan cselekedtek, mondták, hogy megmossák a hajamat. Féltem a művelettől, mert nem tudtam elképzelni, hogy a fejfájás miatt ezt hogyan kivitelezik majd. Mondták, hogy egy tálat tesznek a nyakam alá, kicsit feljebb kell csúsznom az ágyon és megemelni a fejemet, de segítenek. Ez így is történt, nem kis fájdalmakat okozott a cselekvés, de nem nyavajogtam, mindent hősiesen viseltem, hisz megígértem Csabinak, hogy nagyon erős leszek, bármit kibírok és büszke lesz rám emiatt. Ez erősen motivált, mert nem akartam, hogy szenvedni lásson. Éppen elég volt, amit a fél év alatt átélt miattam. Közben többször rácsodálkoztak arra, hogy nagyon véres a hajam és kérdezték, hogy nem érzem a vér szagát. Erre is nyugodtan feleltem, hogy nem. Szerencsére tényleg nem éreztem. Megtörtént a hajmosás, majd áthúzták az ágyneműt, amit minden nap megtettek ezután is és ezért is nagy tiszteletem nekik. Szép új kötést kaptam a buksimra. A bal oldalon fejközéptől lefelé húzódóan a fülem fölötti területig tartott a kötés. Meglepődtem, hogy ilyen nagy vágást ejtettek, de nem aggódtam emiatt sem. A lényeg, hogy megmenekültem. Ezennel túl voltam a műtét utáni kritikus időszakon is, amikor még fennállhat az életveszély, de ebbe akkor nem is gondoltam bele, mivel erősen elhatároztam, hogy bármi történjék is, én jól leszek és gyorsan gyógyulok. 

Ezen a napon a szobatársamat hazaengedték és jött helyette a 80 éves Klári néni, aki nagyon nagy "figura" volt. Azt gyorsan megállapítottam, hogy a beszéddel nem volt problémája, nagyon sokat beszélt. A nővérek legtöbbször udvariasan próbálták lerázni, nem akarták megbántani azzal, hogy még kb. 8 kórteremben várják őket. Klári néni járókerettel járt és elmondása szerint nagyot hallott (szerintem csak alkalmi nagyothalló volt, többször lebukott előttem). Nagyon nehezen és lassan közlekedett. Ezt látva felajánlottam neki, hogy ha szeretné, cserélhetünk helyet (csak pár mozdulat áttolni egyik ágyat a másik helyre). Gondoltam, ezzel szerezhetek is egy jópontot, de nekem alapjáraton is lételemem a segíteni akarás (volt is ebből már többször bajom). Klári néni megköszönte, de nem élt a lehetőséggel arra hivatkozva, hogy mozogni szeretne és nem akarja elhagyni magát, így legalább lesz kihívás, hogy többet mozogjon. Gyakran aludtam el napközben, de hagytam, hogy történjen az, amit a szervezetem megkíván. Ő a főnök, ő diktál, ő tudja a legjobban, hogy mire van szüksége. Nekem csak figyelnem kell és végrehajtani a kéréseit. Ezen a napon már ehettem, reggelit is kaptam. Általában hoztak pici lekvárt, vagy mézet a kenyérhez és ez itt mindig nagyon jól esett. Azt nem mondom, hogy farkasétvágyam volt, de ezen sem aggódtam. Tudtam, hogy hamarosan visszatér az étvágy is. Most regenerálódik a szervezetem, nem mozogtam, így sokkal kevesebb energiabevitelre volt szüksége. Az ebédek között gyakran volt zöldségleves, amit mindig jóízűen fogyasztottam. A hűtőben pedig ott várt az otthonról hozott étel is.

Ezen a napon már bejöhettek látogatók, a műtét napján senki sem jöhetett be. Emiatt hősnek éreztem magam, hisz tényleg egyedül kellett végig csinálni, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hanem mintha a belső énem lenne velem, ezt elég nehéz elmagyarázni. Talán úgy mondanám, hogy jól éreztem magam a bőrömben és "jóban voltam magammal".

Nem emlékszem arra, hogy ki mikor érkezett sorrendben, de a szigorú látogatási rend miatt be kellett osztani, hogy egy szobában maximum 4 fő látogató lehetett, tehát személyenként 2. A portán erre nagyon ügyeltek, feljegyezték, ki melyik korterembe érkezett látogatóba. Szerintem elsőként Csabi jött be, ahogyan tudott a munkából. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam és meséltem neki büszkén, hogy milyen jól viseltem mindent. A fejem továbbra is fájt, de kaptam fájdalomcsillapítókat. Volt ami hatott, de olyan is, ami nem. Utána jöttek szüleim is. Elég fárasztó volt, amikor két ember is beszélt hozzám, néztem egyikre, majd a másikra és nem tudtam, hogyan osszam meg a figyelmemet kettőjük között. Úgy éreztem, ettől még jobban megfájdul a fejem. Nem akartam őket megbántani, hisz olyan boldog voltam, hogy bejöttek! Amikor látták rajtam az ingerültséget, úgy éreztem, nem értettek meg és személyes sértésnek vették. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez nekem így teher, még gyenge vagyok és az agyam még kómás ahhoz, hogy két emberre tudjak figyelni egyszerre. Aki volt már a helyemben, az valószínűleg megérti, hogy ez milyen érzés. Ha egyenként jöttek volna, semmi gond nem lett volna, mert egy emberre figyelni tudtam rendben. Általában egy ilyen látogatás után mindig elaludtam egy-két órahosszára.

Az ígéretek ellenére ezen a napon még nem kelhettem fel. Az okát nem tudtam, de elfogadtam, hogy értem történik. A vizit során az orvosok megtárgyalták, hogy a CT-n volt egy vérrög. Az egyik tapasztalatlannak tűnő orvos megkérdezte az engem műtő orvostól: "Leszívjuk?" Erre az én orvosom gyorsan és határozottan mondta neki: "Nem kell, majd esetleg csütörtökön, de most nem foglalkozunk vele" - valami hasonló szöveggel rázta le a Dr. Kezdőkét. Éreztem a szavai mögött, hogy csak azért mondta azt, hogy később, mert igazából tudta, hogy ezt nem kell leszívni, hisz pár hónap alatt magától felszívódik, de nem akarta megalázni előttünk a fiatalabb kollégát. Nem ijedtem meg ezúttal sem. Teljesen elengedtem mindent és átadtam magam a szakembereknek, akikről éreztem, hogy a legjobbak és nekem is a legjobbat akarják. Bíztam benne, ha a fent említett műveletre sor kerülne, akkor elaltatnak. 

Klári néni mellett éjszaka nem lehetett unatkozni, de sokat aludni sem, mert mindig valami műsort csinált. Alapjáraton horkolt, erre volt "gyógyszerem", füldugó, ami valamelyest segített. Volt olyan, hogy arra ébredtem, kattog a járókeret éjszaka. Alig vártam, hogy vége legyen és újra aludhassak. Mikor már úgy éreztem, hosszú ideje kattog, odanéztem a fürdőszoba irányába és bíztam benne, hogy már ott jár a közelében. Meglepődtem, mert senkit sem láttam. Félve tekintettem az ágya felé, ekkor láttam, hogy még éppen csak egy-két lépéssel elhagyta az ágyát. Ettől olyan szinten kitört a nevetés belőlem, hogy egész testemben rázkódtam tőle és már attól féltem, hogy felszakad a friss műtétem. Alig tudtam elfojtani és bíztam benne, hogy a néni tényleg nagyot hall, mert ha nem, akkor hallja, hogy fuldoklom a nevetéstől. Kész, végem volt. Nagyon nehezen, de Klári néni visszakerült az ágyába és folytathattam az alvást. A következő éjjel is show műsor volt. Egyszer csak egy hatalmas puffanásra ébredtem, ami az ő ágya felől riasztott fel álmomból. Felemelkedtem könyökre az ágyban, ahogyan a fejem engedte. Ekkor Klári néni mérgesen mondta, hogy leverte a szemüvegét. Hát, gondolatban elmorzsoltam egy-két keresetlen megjegyzést és aludtam tovább. Aztán legközelebb nejlon zacskó csörgésére ébredtem, ami már elég hosszú ideje tartott és kezdett idegesíteni. Amikor ismét feltekintettem, Klári néni nagyon mérgesen kommentálta a cselekvését: "Nem találom a pelenkámat, a másikat összepisiltem!" Na hát, itt ismételten végem volt, annyira nevettem, hogy megint a fuldoklás veszélye fenyegetett. Boldog voltam, hogy ilyen jól "szórakozom", örültem, hogy ilyen vicces dolgok történnek körülöttem, mert a nevetés gyógyít és Klári néni gondoskodott az egészségemről. Nálam történelmet írt és soha nem felejtem el őt. Egyébként elmondhatom, hogy egy pozitív személyiség volt, bár voltak zsörtölődős időszakai, amit a családja felé irányított, de mi jól kijöttünk egymással. 

Egy darabig nagyon élveztem a luxus kényelmet, hogy ágyba kapom az ételt és még a mosdóba sem kell kimenni, azonban amikor már 3. napja sem kelhettem fel, akkor kezdtem nem érteni a dolgokat. A nővérek sem tudták a miértre a választ, csak azt mondták, hogy a doktor úr így kérte. Ekkor már kezdtem úgy érezni, hogy márpedig nekem ki kell jutnom a mosdóba, bármi áron. Vannak dolgok, amit elfogadok, hogy muszáj megtörténnie és ki vagyok szolgáltatva, de van egy határ, amin már nem engedem, hogy túllőjjenek, ez pedig az ágytál. A katéter rendben volt, de mivel ettem szilárd ételt, jelentkezett egyéb szükséglet. Mivel láttam, hogy hiába várok arra, hogy felkelhessek, még remény vagy ígéret sem volt arra, hogy másnaptól engedélyezik, ezért tervet eszeltem ki. Ráértem, volt időm szép csendben megfigyelni, hogy hogyan juthatnék ki a hozzám igen közel lévő mosdóba. Ebben két dolog akadályozott meg, az egyik a katéter, ami az ágyam szélén volt felakasztva, de nem tudtam pontosan, hogy hogyan. Vigyázva a fejemre, odébb kúsztam az ágy széléhez és megnéztem, hogyan van az odarögzítve. Mivel nem láttam jól, óvatosan felültem. Így már láttam jól és megpróbáltam leszedni onnan. Senkinek nem szóltam erről, elterveztem és tudtam, hogy ezt most nekem végig kell csinálnom és végre is fogom hajtani. Sikerült leválasztani az ágyról a katétert. Jött a következő feladat, a második akadály legyőzése. Fel tudok-e állni úgy, hogy ne rogyjak össze, vagy ne essek el. Egy darabig üldögéltem az ágy szélén, "aklimatizálódtam" ebben a pozícióban. Majd óvatosan megpróbáltam felállni, kapaszkodva. Sikerült, ebben a helyzetben is vártam egy kicsit, hogy szokjam. Már csak azon szurkoltam, hogy épp akkor nehogy belépjen egy nővér, mert nagyon ki fogok kapni. Azért nagyon nem paráztam rajta, elmondtam volna neki a helyzetet és azt, hogy szó sem volt előzőleg arról, hogy ilyen sokáig nem szabad felkelnem. Elindultam szép lassan, mindig kapaszkodva valamiben. Kissé szédelgős, kómás érzés volt rajtam és nehéznek éreztem a fejem. Nem kapkodtam, minden mozdulatot jól meggondoltam. Ezt a tervemet is szerencsésen véghez vittem, ezután még többször csináltam ilyet, akkor már rutinosabban. Csak hogy ne legyen olyan egyszerű a történet, éppen a műtét után 3 nappal megjött. Később kellett volna, de természetesen ez a "szerencse" nem kerülhetett el. Ekkor még katétert viseltem, emiatt nem volt olyan egyszerű megoldani ezt a problémát, de túljutottam ezen is. 

Végül pénteki napon, azaz a műtét után 3 és fél nappal kaptam a jó hírt, hogy felkelhetek és óvatosan sétálhatok is. Először csak a kórteremben, később már a folyosón, de ott csak kísérővel. Kikerült a katéter és ez is egy újabb boldogság volt.

Egyik nap Csabi írt, hogy Hajni (a legjobb barátnőm) érdeklődik, hogy hol is vagyok pontosan, számítsak rá, hogy be fog jönni hozzám. Előtte régen nem beszéltünk, az élet elsodort minket, neki kicsi gyereke van, akit egyedül nevel. A problémámról tudott természetesen. Nagyon megörültem a hírnek, alig vártam érkezését. Egyszer amikor éppen a mosdóban voltam, hallottam, hogy megérkezett Hajni, azonban nem a látogatási időben. Ismerve őt, hogy milyen vagány, tudtam, hogy elintézte a bejövetelt. Kimentem a fürdőből és a nyakamba ugrott, sokáig öleltük egymást, nem akart elengedni. Azt mondta: "Banyus, ezt most el kell viselned, nagyon örülök neked!" Szívesen viseltem, mert ő mindig igaz barátnőm volt és ott voltunk egymásnak jóban, rosszban. Elmondtam neki, hogy Csabi jelezte az ő jöttét. Erre hirtelen azt mondta: "Hiiiii, Csabi beárult??? Szétrúgom a seggét! Én meglepetést akarok, erre ő beárul, na erre nem számítottam!" Mondtam neki, ne aggódjon, mert én nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy bejött és mindenképpen meglepetést szerzett. Kérdeztem, hogyan jutott be látogatási időn kívül. Erre azt mondta: "Ismersz, megoldottam! Szerinted mire jó ez a fehér bot? (sajnos majdnem teljesen vak, emiatt közlekedéshez használnia kell) Megkértem a portás bácsit, hogy engedjen be, nem tudok máskor jönni, mert kisgyerekem van, akit el kell hozni a bölcsiből. Meg hát rosszul látok, segítsen nekem. Mindeközben gyorsan a kezébe nyomtam egy üveg piát és már be is engedett. Sőt, fel is kísért egészen idáig, tekintettel a látásomra. Szóval megvesztegettem!" - Mondta büszkén. Nagyon jót nevettem, igen, ez Hajni, ismerem és a vagánysága miatt is szeretem többek között. Ha valamit eltervez, akkor a Jó Isten sem állítja meg. Rövid ideig tudott csak maradni, de azt éreztem, hogy a bajban kiderül, ki az igazi barát és ő az!

Elvileg úgy számolt az orvos, hogy 5 napot töltök bent, de ez most meghiúsulni látszott. Végül azt mondták, ha jól leszek, akkor vasárnap hazamehetek. Előkészítették a zárójelentést és a távozás napján majd odaadják. Nyugodt volt a hétvége, nem sürgettem a hazamenetelt, mert tudtam, hogy úgy kell lennie, ahogy az orvosok mondják és továbbra is biztonságban éreztem magam. Még a takarítónők is nagyon kedvesek voltak. Minden nap a magánellátás érzése szőtt át. Minden este a tableten Klinika sorozatot néztem fülessel, amit előre letöltöttünk. Nagyon élveztem, imádtam gyerekkoromban és jó volt nosztalgiázni. A családdal egyre többet sétálgattam a folyosón, hogy szokja az agyam az impulzusokat.

Eljött a vasárnap, azaz április 30., amikor végre hazajöhettem. 

Folytatása következik. 

Műtéti előkészületek 2023. április 23. vasárnap: 

Ebéd előtt tört rám először a pánik félelem, egészen addig nagyon pozitív voltam. Ekkor, bevallom őszintén, én, a Vas Lady (ahogyan én hívom magamat), elgyengültem, kétségbeestem és a mécses is eltört. Csak néztem ki a hálószoba ablakán és sírtam. Belegondoltam, mi lesz, ha ez lesz az utolsó ebéd, amit Csabival eltölthetek. Mi lesz, ha bekövetkezik az, ami olyan sok embernél megtörtént: lebénulok és csak nézek majd ki a fejemből, miközben folyik a nyál a számból és nem tudok beszélni, ágyhoz kötve élhetek és Csabit arra kényszerítem, hogy ápoljon engem. Tudtam, nem viselné el, hogy ilyen állapotban lásson engem. Akartam neki mondani (de nem mertem), hogyha ilyen történne velem, adjon be valami otthonba, ahol jó ellátást kapok és élje az életét tovább, hisz nekem akkor már teljesen mindegy lesz, semmit nem fogok érzékelni a külvilágból. Az ő életét pedig nem szeretném tönkretenni, hisz a világon a legjobban őt szeretem! Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon, amikor Csabi enni hívott. Nem bírtam ki, akárhogy is bujkáltam előle, hogy ne lássa a könnyeimet, már nem tudtam magam tartani. Zokogva kérdeztem tőle, hogy "mi lesz, ha ez lesz az utolsó együtt eltöltött ebédünk, ha már soha többé nem élvezhetjük az életet úgy, ahogy ezelőtt???" Most ő vált erőssé, gyorsan átölelt és azt mondta: "Dehogy lesz ez az utolsó ebédünk! Minden rendben lesz, meglátod! Én nagyon bízom a dokiban, nagyon határozott és magabiztos volt, nem ez lesz az első ilyen esete! Ő is megmondta, hogy a felépülés esélye szinte 100%-os, hisz egészséges vagy! Gyorsan túl leszünk rajta, utána folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk és nem kell többet félnünk!" Erősnek próbált látszani, de láttam, hogy ő is törölgette a szemét. Nem igazán sikerült megnyugodnom. Megettük az ebédet, de én nem bírtam pár falatnál többet lenyomni a torkomon. Emlékszem, céklás rizst ettünk azért, mert a cékla vérpótló és arra szükségem volt. Abban az időben sok céklás ételt készítettünk e célból, mivel vérszegény vagyok születésemtől fogva. Elcsomagoltuk dobozba a maradék ebédet, mondván, hogy majd a kórházban megeszem, amikor elhelyezkedtem és megnyugodtam. 

Eljött az idő, hogy elinduljunk az Amerikai úti idegsebészet felé. Szerencsére közel van hozzánk. Ekkor már visszatért a nyugodt, pozitív kis énem és teljesen megbékéltem. Már sürgettem volna az időt, hogy legyen másnap és legyek túl a műtéten. Ahogy beléptünk a Laky Adolf utcai épületbe, teljes nyugalom érzése áradt szét bennem. Tudtam, hogy jelen állapotomban itt vagyok a legjobb helyen, hisz itt tudnak segíteni rajtam azonnal, bármi történne. Csabi ugyanígy gondolkodott, ugyanezen a véleményen volt. Bejelentkeztünk, majd elmondták, hogy a 2. emeletre kell mennünk a gerincsebészeti osztályra. Azt hittem, hogy az agysebészeten fognak elhelyezni, de nem így történt. Bíztam benne, hogy jó helyre küldenek, hisz a műtő orvos intézte nekem a helyet. Már az elején láttam, hogy itt nem lehet csak úgy járkálni, komoly biztonsági ajtók vannak, illetve szigorú portai ellenőrzés, a betegek nyugalma érdekében. A látogatási idő is elég szűkre szabottan volt meghatározva, de azt gondoltuk, úgysem veszik ezt szigorúan, hisz más kórházakban úgy járkálnak az emberek, ahogy jól esik. A nővérpultnál jeleztük érkezésünk okát, akkor egy nővér a nővérpulttal szemben lévő első ajtóhoz vezetett minket. Beléptünk a kórterembe és én azt hittem, hogy nem is állami, hanem magán ellátásba kerültem, amikor szétnéztem. 2 ágyas kényelmes szobában találtam magam, ahol volt fürdőszoba WC-vel. Gyönyörű tisztaság volt! Kényelmes, minden irányban dönthető ágyakat helyeztek el. Ha az infúzió állványok, meg egyéb kórházra emlékeztető gépek nem lettek volna ott, azt hittem volna, hogy egy szép szállodába kerültem. A nővér sietve kérdezte meg, hogy melyik ágyat választom. Én természetesen a fürdőszobához és a kijárathoz közelebbit választottam, gondolva arra, amikor majd nehéz lesz felkelni, így könnyebb lesz kijutni a mosdóba. Megkért a nővér, hogy öltözzek át és tájékoztatott, hogy már nem mehetek ki, pedig tervünk az volt, hogy a délutánt a napsütötte, madárcsicsergős udvarban töltjük Csabival. Ez duplán meghiúsult, mert közölte a nővér, hogy jelenleg nincs látogatási idő és miután elhelyezkedtünk, megkéri Csabit, hogy menjen el. Elmondta, hogy délután 4-től ismét látogatási idő lesz, ha szeretne, visszajöhet. Ennek megörülve úgy döntöttünk, hogy visszajön. Addig a nővér papírt töltött ki, vérnyomást mért. Jeleztem, hogy az étkezésnél ne törődjenek velem, nagyon speciálisan étkezem és nem várom el, hogy ehhez igazodjanak, így hoztam magammal ételt és mindig fogok kapni otthonról. 1-2 napig egyébként sem ehetek semmit, ezt is jól tudtam, mint rutinos műtött. Azt mondta a nővér, hogy igyekezni fognak olyan ételt adni, amit szívesen megeszek. Nagyon kedves volt mindenki, akivel eddig kapcsolatba kerültem ebben az intézményben. Mind emberileg, mind szakmailag eddig csakis kiválóságokkal találkoztam. Később bejött egy fiatal srác, mint kiderült, neurológus szakorvos és megvizsgált neurológiai szempontból. Ezeket a vizsgálatokat jól ismertem orvosszakmai bizottsági ügyintéző múltamból és már tudtam, melyik után mi következik. Mindent rendben talált, jók voltak a reflexeim, a célpróbákat, vakjárást is jól teljesítettem. Ezután olvastam és vártam Csabit. Persze közben mindig kerestem valamit, amin nevethetek és találtam is. Kintről beszélgetés hallatszott be és az egyik férfi úgy nevetett, mint az a kutya a régi rajzfilmben. Ezen annyira elkezdtem nevetni, hogy folyt a könnyem. Már egy ideje rá voltam állva, hogy az életben mindig a humoros dolgokat keressem és a legnehezebbnek tűnő helyzetben is tudjak nevetni. Ez hatalmas erőt adott és lehetséges, ha nem ilyen felfogású lennék, nem ott tartanék, ahol most tartok. Nem hosszú ideje vagyok ilyen, előtte teljesen az ellenkezője voltam és visszagondolva egyáltalán nem voltam úgy boldog. Folyton aggódtam minden miatt, túlságosan féltettem a szeretteimet. Ez persze még most is így van, de a beteges, görcsös aggódást teljesen elhagytam. Nem tudom, ez minek a hatására alakult így, de örülök a pozitív változásnak. A nővér később bejött ismét és megkérdeztem tőle, hogy szabad-e kávét inni majd a műtét után. Én azt gondoltam, hogy esetleg az erek tágulása miatt gond lehet a kávézásból. Felkészültem rá, hogy erről is letiltanak majd, zéró tolerancia lesz, mint az alkoholnál. Kicsit gondolkodott, de nem kaptam azonnal elutasító választ. Ránézett az órára és azt kérdezte: erős kávét szokott inni? Mondtam, hogy nem, kapszulásat fogyasztok általában. Azt mondta, ma még nyugodtan igyak egy kávét, este 8 után már semmit ne egyek és ne igyak. Ennek megörülve gyorsan hívtam Csabit és kértem, hogy hozzon nekem otthonról egy jó kávét, amikor jön vissza később. Csabi visszaérkezett látogatási időre és maradtunk a kórteremben, ahogy kérték, de legalább ketten voltunk és tudtuk folytatni a szokásos viccelődős beszélgetésünket. Ekkorra már tényleg teljesen megnyugodtam és tudtam, hogy ezen túl kell esni és nem vagyok már gyerek, amikor ott voltak velem szüleim és fogták a kezem a műtőbe menet. Felfogtam, hogy ezt a harcot nekem kell megvívnom és én amit a magam részéről megtehetek, meg is fogok tenni annak érdekében, hogy mielőbb felépüljek. Csak azt tudtam elképzelni, hogy úgy lesz minden, mint ahogyan az orvos mondta és hamarosan elfelejthetjük az egészet. Nekem most két dolgom van: együttműködni és gyorsan gyógyulni. Ennyi és semmi más! Erős elhatározás született meg bennem, hogy ezt 200%-on kell teljesítenem. Este jött az éjszakás nővér és hozott nekem egy szép piros almát. Azt mondta kedvesen, hogy hallotta, én speciálisan étkezem és bár nem volt egyszerű, de felkutatott nekem az osztályon egy almát, mivel ez megfelel minden kritériumnak az én étkezésemben. Meghatódtam a gondoskodás láttán, hálásan megköszöntem és jóízűen elfogyasztottam. Úgy éreztem, soha életemben nem ettem még ilyen finom almát! Ráadásul épp a kedvenc fajtám volt, starking. Valahogy ekkortól azt éreztem, hogy ha ilyen jó a kezdés, a folytatás is nagyon jó lesz.

Nehéz volt elaludni, pedig továbbra sem volt szobatársam, aki horkolásával zavarhatott volna. Készültem, hoztam füldugót erre az esetre. Az altatóorvosnál tett látogatásomkor megbeszéltük, hogy a műtét előtt dupla adag Levil gyógyszert kell bevennem az esetleges roham kockázatának elkerülése miatt. Két dolog volt, amitől féltem, mivel még sosem történt velem ilyen és félve az ismeretlentől, borzasztó dologként képzeltem el. Egyik, hogy felmerült annak lehetősége, ha a műtét közben nagy lenne a vérveszteség (mégiscsak egy érgomolyaghoz nyúlnak hozzá, ami nagyon vérezhet), akkor vért fogok kapni. Nem tudtam, hogy ezt még altatva szeretnék csinálni, vagy már éber állapotomban. Végül ezt is elengedtem, hisz úgysem tudok mit tenni, az orvosok nekem akarnak segíteni ezzel, megmentik az életemet, ha szükséges. A másik, amivel riogattak, az a katéter volt, hisz 1 napig nem kelhetek majd fel. Bár mint említettem többször műtöttek, de katétert még soha nem kaptam. Hát, akkor most ezen a téren is elvesztem a "szüzességemet", épp ideje lassan 44 évesen, ezt viccesen így fogalmaztam meg magamban.

2023. április 24. hétfő, a műtét napja: 

Hajnalban, amikkor végre kicsit elszenderültem, egy szúnyog dunogása ébresztett fel. Ettől előjöttek a görögországi rossz emlékek, ott is a szúnyogokkal kezdődött (bár tudom, hogy semmi köze az egészhez a szúnyogoknak, mégis...). Valahogy eljött az 5 óra, amikor ébredni és készülni kellett. Előző este a nővér előkészítette a fertőtlenítő mosakodószert és a "szexi" belebújós ruhát (vagy inkább előkét), megkérve engem, hogy ezzel kezdjem a napot. Majd ezután jöttek berakni a katétert. Na, gondoltam, akkor most ugrik a majom a vízbe, de nem félünk, nem aggódunk, mert azzal csak nehezebb lesz. Megtörtént a művelet, nem azt mondom, hogy álmaim netovábbja volt, de - nyilván köszönhetően a nővérek rutinjának - nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Ezután a branül már gyerekjáték volt, de csak kézfejbe engedtem tenni, mert könyökhajlatban mindig megkínlódtak korábban vele és én is tőle. Nem szerettem volna itt egy ájulást produkálni. Ezt is profi módon behelyezték. Beadták a nyugi gyógyszert és elkezdték az előkészítő infúzió csepegtetését. Már kezdtem kicsit bekómázni, de elaludni nem tudtam. Fél 8 körül jött az orvosom, Dr. Balogh Attila Álmos. Már köpenyben volt, de még utcai táska volt a vállára dobva. Ismét nyugodt, határozott volt, mosolyogva fogadott, én is viszont. Mondta, hogy hamarosan kezdjük, már a műtőben ott van a CD felvétel és még gondolkodott hangosan, hogy pontosan hogyan is végezze a műtétet, hogy a legkisebb esztétikai problémát okozza, de jól hozzá is férjen. Nem a bizonytalanságot láttam rajta, hanem inkább azt, hogy szeretné nekem a legjobbat és fontos neki az, hogy hogyan fogok kinézni a műtét után, tekintettel női mivoltomra, hangsúlyt fektetett az esztétikumra. A szakmai profizmus mellett az emberség, az empátia sugárzott róla. Azt mondta, majd a műtőben megálmodja a menetét, de lehet, hogy egy kis részen le kell borotválni a hajamat. Nyugtatott, hogy nem lesz feltűnő és amikor visszanő, teljesen eltakarja majd a műtéti területet. Egyetlen percig sem aggódtam, ez most a legkisebb baj, ami történhet velem. Ha szükséges, ideiglenesen kendőt kötök, sapkát veszek, vagy póthajat. Ismét eszembe jutott Judy a Groovehouse-ból, neki nagy területen borotválták le a haját az első plasztikai műtét előtt és ő is megoldotta, kibírta, túlélte. Ráadásul ő látta is, ahogy a tincsei hullanak a padlóra és közben folytak a könnyei. Én legalább nem fogok tudni róla, majd utólag szembesülök vele. Ezután vártam, hogy jöjjenek értem. Elég sok idő eltelt, de aztán megérkeztek. Betolták az ágyat és átemeltek rá. Egy sorstársam sztorijából tudtam, hogy nem kérhetem, hogy én átüljek, vagy átfeküdjek, a segédeknek kötelességük átemelni, mert nem tudhatják, hogy a bódító gyógyszer hatására nem fogok-e elesni. Mindenben szót fogadtam, azt csináltam, amit kértek. Nagyon kedvesek voltak ők is. Elindultunk a műtő felé vezető kanyargós folyosókon. Az épület régi szárnya felé vettük az irányt, elvesztettem a fonalat, hogy pontosan merre is vagyunk. Viccelődve beszélgettek, én is beszálltam és ez látszólag tetszett nekik, hogy nem hisztizek, nem panaszkodom, hanem inkább humorizálok. Arra gondoltam, hogy ez nekik a munkahelyük, ahová mindennap bejárnak dolgozni úgy, ahogy én a saját munkahelyemre. Ott sincs mitől félni, itt sincs okom rá. Most benézhetek egy másik munkahelyre, érdeklődéssel szemléltem mindent. A műtőbe érve nem félelemmel néztem az ott lévő eszközöket, hanem olyan szemmel, hogy milyen érdekesek a munkaeszközeik és ezek fognak rajtam segíteni. A műtő modern volt, nem keltette műtő benyomását. Sok ember sürgött-forgott ott, beszélgettek jó hangulatban és engem egy nagyon kedves altatóorvosnő fogadott. Bemutatkozott és elkezdtünk beszélgetni. Érdeklődött, hogy mit szeretek csinálni, mert most valami nagyon-nagyon szépre kell gondolni. Azonnal mondtam, hogy énekelni és kirándulni a férjemmel. Most az a célom, hogy mielőbb meggyógyuljak, hogy azután mehessünk Szlovéniába az Alpokba, mert ott gyönyörű a táj és júniusban még havasak a hegyek. Örült, amikor az éneklést említettem és mesélt erről valami sztorit, hogy ismerőse is szeret énekelni, de sajnos a teljes történetet nem jegyeztem meg. Aztán mondta, hogy hamarosan elaltat, most gondoljak arra, hogy ott vagyok a hegyekben, ahol lenni szeretnék, a tájra, a virágokra. Ellőtte még láttam a CD-met a monitoron. Türelmesen elmagyarázta, hogy két részletben fogja beadni az altatószert és ne ijedjek meg, az első után még nem fogok aludni, de a második után már se kép, se hang nem lesz. Beadta az elsőt, valóban semmi nem történt, aztán hirtelen mintha megremegett volna alattam az ágy egy pillanatra. Láthatta a doktornő, hogy meglepődtem és mondta, hogy nyugodjak meg, mindjárt aludni fogok. Ezután valóban éreztem, hogy elveszett a világ. Szeretem ezt az érzést nagyon. 

Arra ébredtem, hogy tolnak valahová. Mintha az is rémlene, hogy a szám elől elvettek valamit, szerencsére nem éreztem, amikor a tubust kihúzzák (erről is hallottam sok rémsztorit, hogy többen érezték és hogy az mennyire fáj). Lehet azonban, hogy csak a légző készüléket, oxigén maszkot vették le az arcomról. Éreztem, hogy fáj a fejem és az első gondolatom az volt, hogy mennyire örülök, hogy ezt érzem. Túl vagyok a műtéten, de ilyen hamar? (Valami miatt nekem úgy tűnt, hogy hamar vége lett). Nem sokat tudtam gondolkodni, mert odaértünk az intenzív osztályra. Homályosan láttam, de minden értettem, amit mondtak nekem. Háttérben halvány zöld falombot láttam homályosan a fehér ablakokon át a felém integető orvosok mögött. Mintha elhangzott volna, hogy "hahóó!". Aztán az orvosom azt mondta: sikerült a műtét, minden rendben, itt vagyunk az intenzív osztályon. Érti, amit mondok? Mondtam, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy tudom-e mozgatni kezem, lábam. Válasz helyett gyorsan megmozgattam mindkettőt, mutatva, hogy tudom. Ennek nagyon örültem. A fejfájáson kívül semmi bajom nem volt. Azt mondta az orvos még, hogy a gyógyszer adagomat ideiglenesen meg kell emelni, hogy elkerüljük a roham kockázatát. Nagyjából ennyire emlékszem az első percekből. Utána később ismét visszanézett rám a főorvos, ekkor még mindig nem láttam teljesen tisztán, de értettem szavait. Azt mondta, hogy elképzelhető, hogy nem kell a teljes napot és éjszakát itt töltenem, ha jobban leszek és minden rendben lesz, akkor este visszakerülhetek az osztályra. Ennek a hírnek nagyon megörültem, mert ez is azt bizonyítja, hogy a doktor úr úgy látja, a műtét jól sikerült. Tetszett, hogy ismét ilyen határozott, magabiztos volt. Ezzel rengeteget segített nekem. 

Amikor teljesen magamhoz tértem, mosolygós nővér jött oda hozzám és kérdezte, jól vagyok-e, igennel válaszoltam viszont mosolyogva. Azt mondta, telefonon keresett a férjem többször is, erre fennhangon mondtam: jajj de jóóó! Ezután azt mondta, hogy a szüleim is kerestek, ennek is nagyon örültem. Megnyugodtam, hogy tudják, mi van velem és nem idegeskednek. Nézegették az időt, hogy mikor kaphatok inni, mikor telik le a kellő idő. Kb. úgy 4 órahosszát lehettem a műtőben, nyilván ebben az előkészítési idő is benne volt. Ilyen hosszú műtétem még nem volt. Nem voltam szomjas, hisz kaptam infúziót. Hihetetlen nyugalom érzés volt rajtam továbbra is amiatt, hogy túl vagyok rajta és hogy most csak az a dolgom, hogy pihenjek és kitűztem célul, hogy én ma este már az ágyamban fogok aludni, hisz az orvos felvetette ennek lehetőségét és nem fog csalódni bennem, mert én bizony ha valamit elhatározok, azt végrehajtom. Erősen hittem benne, hogy így lesz. Itt is Judy jutott eszembe, aki olyan vas akarattal olyan sok mindent elintézett magának a kórházban, amit az ő helyzetében nem sokan tudtak volna. 

Miután ezt elhatároztam, elkezdtem magam körül észlelni az embereket, a történéseket. Szétnéztem és érzékeltem, hogy az ablakon a szép zöld lombok valósak voltak, nem álmodtam. Nem ilyennek képzeltem el egy intenzív osztályt. Arról mindig úgy beszéltek, mint egy halál előtti helyről, aki ott van, az 90% eséllyel meg fog halni. Ez sajnos nagymamám esetében is így volt, de neki komoly és régóta tartó szívbetegsége volt. Valamiért egy ablak nélküli sötét helyet képzeltem el, ahol a halálukat "várják" az emberek. Szerencsére itt volt élet és én itt is mindenben a pozitívat kerestem. Tisztaság uralkodott itt is és egy sok ablakos, világos, nagy szobában voltunk. Mindenki műtét után volt ott, szerintem. Bal oldalamon, tőlem kellő távolságra egy idős bácsi horkolt ezerrel, többször felébredtem rá szendergésemből. Egyszer csak halk, elhaló hangon motyogta maga elé, hogy "szomjas vagyok...", mindezt többször, egyre reményvesztettebben.  Én éber voltam ekkor már és a nővért látva szóltam: "Elnézést! Tudna segíteni az úrnak itt mellettem? Többször mondta, nagyon szomjas, szeretne kérni inni, ha lehetséges." Már ment is a bácsi segítségére és elmagyarázta neki, hogy sajnos még nem nagyon ihat, mert nem telt le a műtét utáni kellő idő és az altató hatására még hányhat. Én mindezt előtte szinte szóról szóra pontosan kigondoltam, tudom, hogy műtét után még tilos inni a nővér által elmondott okokból kifolyólag. Aztán megsajnálta a bácsit és vitt neki inni szívószálon egy-két kortyot. Ezután a bácsi ismét hangos horkolásba kezdett. Ekkor erősödött bennem az elhatározás: olyan jól vagyok és leszek, hogy este már a helyemen alszok! Jobb oldalamon egy Krisztina nevű hölgy feküdt, akit a nővér türelemmel próbált rávenni, hogy egyen az ételből, amit hozott neki. A hölgy úgy csinált, mintha süket lenne, hátat fordított a nővérnek és nem vett tudomást róla. A nővér továbbra is türelemmel kérte, hogy egyen, forduljon felé, nagyon finom az étel, etetni fogja kanállal. Ismét semmi reakció. További unszolás után Krisztina felhorkant, hogy "maga nem tudja elképzelni, milyen az, amikor valakinek fájdalma van, nem mindenki tud olyan gyorsan reagálni..." és még valami hasonló "kedves" mondatok hagyták el a száját nem épp a legudvariasabb stílusban. Csodálkoztam, hogyan lehet ennyi türelmük az itt dolgozóknak. Ebből is látszik, hogy nemcsak remek szakemberek, de empatikus emberek dolgoznak itt. Bármilyen furcsának tűnik, engem szórakoztatott a "műsor". Mint írtam korábban, mindennek a pozitív oldalát kerestem és nem a lehangolót. Továbbra is jól voltam, bár a fejem egyre jobban fájt. Azt hiszem, kértem fájdalomcsillapítót, ami nem sokat használt. Tudtam, hogy az alvás a legjobb, amit tehetek és ha jól esik, akkor alszom, hisz most ez a dolgom a célom eléréséhez, amit természetesen teljesítettem.

Estefelé a nővér kérdezte, hogy vagyok. Mondtam neki mosolyogva, hogy jól, köszönöm, a fejfájást leszámítva. Erre mondták, hogy ez természetes, de kérjek majd még fájdalom csillapítót. Aztán jött a várva várt mondat: "Visszaviszik önt az osztályra mindjárt, de előtte még készülni fog egy CT a friss műtétről, ha az rendben van, akkor visszamehet." - mondta a nővér. Boldogság öntött el, MEGCSINÁLTAM!!! Ismét Judyra gondoltam, aki az erős akaratával, kitartásával minden kitűzött célt elért akkor is, ha az adott helyzetben az lehetetlennek tűnt. Nyugtáztam magamban, hogy a Vas Lady név, amit magamnak adtam, illik rám és ezután még erősebb leszek! Soha nem adom fel! Büszke voltam magamra! Haladok a gyógyulás útján, nem kis lépésekben. 

Jöttek értem a beteghordozók a szokásos gurulós ággyal. Annyira boldog voltam, hogy nem is emlékszem a műveletre, hogyan tettek fel az ágyra. Csak a győzelem érzése kerített hatalmába, amikor megtapasztaltam, hogy erős hittel mit sikerült elérnem. Elindultunk a már ismerős kanyargós folyosókon, lementünk a földszintre, a betegfelvételi pult mellett is elhaladtunk. Mindeközben minden rezzenés óriási fejfájást okozott, ahogy rázkódtam, már nem volt kedvem viccelődni. Emellett nagyon elkezdett émelyegni a gyomrom szintén a rázkódás hatására. Bár nem szoktam műtét után (meg egyébként sem) hányni, de bepánikoltam, mi lesz, ha most jön rám a "róka". Szegény beteghordót előre sajnáltam, amelyik esetleg ennek áldozata lesz. Aztán megint átformáltam a gondolkodásomat és erősítettem magamat, hogy kibírok mindent, erős vagyok, mindjárt vége lesz, hamarosan odaérünk. Végre betoltak a helyiségbe. Mondták, hogy ez egy gyors CT lesz, semmi kontrasztanyagot nem kapok, csak pár perc az egész vizsgálat, ránéznek a műtéti területre, utána vihetnek vissza a helyemre. Tartottam magam és sikerült megúsznom "baleset" nélkül. Tényleg gyorsan végeztek és már robogtunk is a kórterem felé, de előtte még egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli út várt rám, zötykölődéssel. Ekkor már tudtam, ha eddig kibírtam, ezután is minden rendben lesz. Sikeresen betoltak a szobába a helyemre és jól esett a kényelmes ágyban elhelyezkedni. Ismét megdicsértem magam, leküzdöttem egy újabb akadályt. Célba értem! 

Már kezdett sötétedni és láttam, hogy a másik ágyra beköltözött egy fiatal lány. Örültem, hogy van szobatársam, most műtét után jó, hogy nem leszek egyedül. Őt a gerincével műtötték, de elmondása szerint másnap már haza is engedik. Amint a telefonomhoz hozzáfértem, írtam a családnak, ismerősöknek, hogy minden rendben, túl vagyok rajta és már csak pihenek. Jött a nővér és felmerült, hogy ehetünk, de csak egy szendvics volt kettőnknek. Szegény zavarban volt, elmondta, hogy nem számítottak rá, hogy aznap még valaki bekerül a kórterembe rajtam kívül. Felajánlotta, hogy felezzük meg, amit én köszönettel elutasítottam két okból: egyik, hogy nem illik bele a speciális étkezésembe, de ezt nem szerettem volna hangsúlyozni, a másik ok az volt, hogy előtte nagyon felkavarodott a gyomrom és nem voltam éhes, így ezzel az indokkal átadtam a szobatársamnak a lehetőséget. Szerintem nem lett volna jó ötlet az étkezés. Mondtam, hogy én ezt a tevékenységet másnapra halasztom, így ezzel megoldottam a problémát. A lány kedvesen felajánlotta, hogy szívesen megfelezi velem, megköszönve mondtam, hogy még émelygek a műtét után, így nyugodt szívvel fogyassza el. Az éjszaka jól telt, már nem voltak alvási problémáim. Nyilván a sok fájdalom csillapító és a dupla adag Levil is segített ebben. Elképzelhető, hogy műtét közben is adtak. A műtét utáni első éjszaka rendben telt. 

Folytatása következik.

2023. március 28. Konzultáció az idegsebész főorvossal:

Kiválasztottam egy nagyon sok jó véleménnyel rendelkező orvost, mivel most nagyon fontos volt számunkra az, hogy egy remek szakemberhez kerüljek. Elsőként nagyon ellenálltam a műtét gondolatának, elutasítottam. A friss MR lelet láttán azonban már tudtam, hogy nem lesz más lehetőségem, ha szeretném elkerülni a további kellemetlenségeket. Emiatt inkább abban reménykedtünk, hogy az idegsebész a műtét mellett fog dönteni. Kérdés volt, hogy hol helyezkedik el a cavernoma, műthető-e, érint-e valamilyen létfontosságú központot. Rengeteg további kérdés volt bennünk, például hogy mennyi a felépülési idő, élhetek-e teljes életet utána. Sok rossz tapasztalatot olvastam hasonló esetekről és nem szerettem volna ágyhoz kötve, mások ápolására szorulva élni a további életemet. Igyekeztem elűzni a negatív gondolatokat és továbbra is az énekléssel szárnyaltam a pozitivitás szárnyain, ez hatalmas erőt adott. 

A konzultációra férjemmel érkeztem és vittem magammal minden dokumentumot, ami keletkezett az ügyemmel kapcsolatban, az MR CD-jét is. Utóbbi jó döntés volt, mert az orvos legelőször ezt nézte meg, hogy meggyőződjön róla, valóban cavernoma-e, illetve a méretről, elhelyezkedésről. Az első percben, amikor ránézett a felvételre, azonnal megerősítette a cavernoma tényét és hirtelen azt mondta: "ezt ki kell venni!" Egy kicsi hatásszünetet tartott, hogy felfogjuk az általa mondottakat. Élesen belém szúrt valami és arra gondoltam, ez csak egy rossz álom lehet. Miért büntet a sors, hogy agyműtéten kelljen átesnem? Hát mit vétettem én a világnak? További hasonló kérdések záporoztak bennem, de a főorvos nem hagyott sok időt gondolkodni ezeken. Határozott volt, magabiztos. Azt mondta, ha szeptemberben látta volna az akkori leletet, már akkor azt mondta volna, hogy ezt azonnal ki kell venni. Nincs mire várni, ezt nem lehet sugárkezelni, mert semmit nem ér, csak a műtét a jó megoldás. Ha szeretnének kérni egy másodvéleményt, nyugodtan megtehetik, de a kolléga is ugyanezen a véleményen lesz valószínűleg. Az alábbi monológja nagyon megrémisztett, pedig jól tudtam, hogy ez az igazság (sokat olvastunk a témában): Folytatta: "Ez a cavernoma most, a március 17-ei MR-en is vérezget, szivárog. Bár nem szeretem ezt a kifejezést használni, de ez egy időzített bomba a fejében és nem lehet tudni, hogy mikor robban. Ha elvérzik, akkor agyvérzést kaphat, lebénulhat, egyéb szervi károsodása lehet, ezt előre nem lehet pontosan megmondani, mint ahogy azt sem, hogy ez mikor fog bekövetkezni, de az biztos, hogy ha nem műtöm meg, akkor eljön ez az idő. Nézzék meg a várólistámat (mutatta a nagy paksamétát)! Ők mind nagyon súlyos esetek és sürgős műtétre várnak, de én önt ennek a listának az elejére sorolom. Ez nem nyári, nem őszi, hanem egy tavaszi történet lesz! Nyilván nem életveszélyes az állapota, mert akkor azt mondanám, hogy már ne is egyen semmit, mert holnap reggel műtöm, de kérem, érezzék, hogy a műtét sürgős, fontos és elkerülhetetlen." Annak ellenére, hogy számítottunk a műtét tényére, nagyon mellbevágóak voltak ezek a szavai, melyek ijesztő, rideg tényként hangzottak. Azt mondta az orvos, hogy a cavernoma semmilyen létfontosságú központot nem érint, csak magatartásközpontot, ami ha megsérül, azzal járhat, hogy néha elrévedek, de semmiféle súlyos következménye nem lehet. Tehát jó az elhelyezkedése, bár egy kicsit belenyúlik az agykéregbe, de úgy látja, hogy ügyes tervezéssel jól hozzáférhető és teljes egészében eltávolítható. Mutatta, hogy bal oldalon a homlokot benyomva található körülbelül egy szeder formájú valami. Azonnal elkezdte tervezgetni, hogy hogyan is jut be a kérdéses területre. Szerinte mivel fiatal vagyok, egészséges, a műtét sikere garantált, kb. 2% esély van arra, hogy valami nagyobb baj lehet, netán életemet vesztem. Viszont ha nem műt meg, akkor a kockázat sokkal nagyobb. Rákérdeztem a felépülési időre, rám nézett és azt mondta: 5 nap. Ezen megdöbbentem és visszakérdeztem, hogy 5 nappal a műtét után mehetek is dolgozni, erre ő azt mondta, hogy: "na jó, azért pihenjen egy hónapot utána". Elmesélte a műtét menetét, hogy április második felében megpróbálja beilleszteni, előtte altatóorvoshoz kell mennem (ez ismerős menet, párszor már átestem rajta sajnos). Elmondása szerint a műtét után az éjszakát az intenzív osztályon kell töltenem és nem kelhetek fel egy napig, de mivel én erős, egészséges vagyok, lehet, hogy nem is kell majd az egész éjszakát ott tölteni. Mielőtt visszavisznek az osztályra, készülni fog egy CT, hogy lássák, minden rendben van-e a műtéti területen, ennek függvényében mehetek vissza. Végig úgy beszélt, hogy látszott, nagyon bízik saját magában és hogy látott már sok ilyen esetet. Továbbra is tetszett a határozottsága, az, hogy nem láttam a bizonytalanságnak egy halvány jelét sem. Láttam, hogy egy remek szakemberhez kerültem és ez adott egy kevés biztatást nekem ebben az elkeserítő helyzetben. Megkérdeztük, hogy a műtét után van-e esély valamikor elhagyni az antiepileptikumot. Erre is határozottan, szinte rögtön felelte: "szinte biztos, hogy elhagyható a műtét után 1 évvel, hisz megszűnik a kiváltó ok! Utána teljes életet élhet és el is felejthetik ezt az egészet!" Ez is egy halvány reménysugár volt az aggasztó helyzetben. Megbeszéltük a további teendőket és próbáltuk folytatni az életünket, de ez nem volt olyan könnyű feladat.

Aznap éppen egy csoportos énekórám volt és Csabi elkísért a biztonság kedvéért. Ő továbbra is nagyon aggódott, félt és rosszkedvű volt, ami korábban sosem volt rá jellemző. Én pedig igyekeztem pozitív maradni, pedig mégiscsak én készültem a kés alá. E nap éjszakáján nagyon nyugtalanul aludtam, ott kattogott bennem, hogy "időzített bomba" és felriadtam, hogy vajon mikor fog felrobbanni. Aztán reggel elgondolkodtam, hogy ez így nem mehet tovább, nem élhetek rettegésben! Át kell formálnom a hozzáállásomat, mivel a körülmények, a tények nem fognak megváltozni, így nekem kell változtatni a gondolkodásmódomon. Valahonnan eszembe jutott, hogy egy epilepszia csoportban egy ismerősöm azt írta, hogy erre a betegségre nem szabad ellenségként tekinteni, csakis jóbarátként és máris sokkal könnyebben fogom elfogadni. Behunytam a szemem és elképzeltem a bomba helyére egy szép, helyes kis szedret és elképzeltem, hogy nagyon szeretem. El is neveztem Szederkének és gondolatban megbeszéltem vele, hogy szeretném, ha jó barátok lennénk. Én jót akarok neki, hamarosan elindulhat világkörüli útjára, szabad lesz, de addig is vigyázzunk egymásra és éljünk békességben. Erre a gondolatra a teljes nyugalom érzése fogott el. Egy kívülállónak ez a gondolkodás butaságnak tűnhet, viszont ha pánikoltam volna, azzal jobban betegítettem volna magam. Én hittem erősen benne, hogy a család mellett a pozitív gondolkodás és az éneklés átsegít a nehézségeken és minden rendben lesz a műtétig. Ez annyira jól sikerült, hogy volt erőm Csabiban is tartani a lelket, ő sokkal jobban félt, mint én. Volt olyan eset, hogy amikor beértem a munkahelyre, nem néztem rá azonnal a telefonomra, Csabi pedig írt. Pánikba esett, hogy nem válaszoltam, azt hitte, történt velem valami. Pedig a helymeghatározáshoz hozzáférése van, tehát a térképen láthatta, hogy beértem, de ez sem volt biztosíték arra, hogy jól is vagyok. Így hát felhívott kétségbeesetten. Ezek a dolgok mindig nagyon elkeserítettek, mert én igyekeztem nem gondolni az egészre, viszont eszembe juttatták folyamatosan, hogy gyakorlatilag életveszélyben vagyok minden pillanatban. Szerencsére mindig felül tudtam kerekedni az ilyen helyzeteken és továbbra is pozitívan gondolkodni, énekelni, énekelni és énekelni. Az altatóorvosnál tett látogatás után vártuk a főorvos úr hívását a műtéti időponttal, ami elég hamar elérkezett. Hétfői napon kaptam a hívást, hogy szerdán megműtene és kedd este kellene befeküdnöm. A hír hallatán leizzadtam, elfehéredtem, de tudtam, hogy nem hagyhatom el magam, ezt most végig kell csinálnom és bár a családom mellettem áll, de ebben a sztoriban igazából egyedül vagyok, nekem kell végigcsinálnom az egészet. Csabi azt mondta, ha tehetné, nagyon szívesen átvállalná tőlem ezt az egész procedúrát, hogy ne nekem kelljen szenvednem és ne engem kínozzanak. Nem sajnáltattam magam, azt mondtam neki, hogy erős vagyok és büszke lesz rám, végig fogom csinálni és nagyon gyorsan fogok gyógyulni. Ami nem öl meg, az megerősít és én élni akarok és fogok, mert nekem még dolgom van, meg kell valósítani gyerekkori álmomat, az énektanulást és nem azért kaptam ezt a lehetőséget most, hogy a sors elvegye az életemet. Sok célt tűztem ki, hangos naplót kezdtem készíteni, meséltem barátoknak sztorikat, így sokkal könnyebb volt feldolgozni a tényeket. Nagy példaképem Judy a Groovehouse együttesből, akinek a Szemtől szemben című könyvét olvastam ez időtájt. Ő a balesete miatt élet, halál közt lebegett sokáig, de az erős akaratának köszönhetően meggyógyult és híres énekesnő lett. Ez éltette végig a kórházi ágyon, az éneklés szeretete, ami engem is éltet. Rengeteg erőt kaptam a könyve által. 

Ezután a műtétemet még két alkalommal halasztotta a főorvos, mivel mindig jöttek életveszélyes esetek, akiket nem ignorálhatott. Majd végre meglett a műtét végső időpontja: 2023. április 24. Előtte vasárnap ebéd után kellett befeküdnöm a kórházba. 

Folytatás következik.

Hazaérkezve kiderült, hogy Csabi is elkapta a COVID-ot, de nagyjából ugyanúgy vészelte át, ahogyan én, náthával és egy-két nap kisebb köhögéssel, még egy erős megfázásos tünetnek sem volt mondható. Természetesen szüleim is elkapták, apukám ugyanolyan könnyedén viselte, mint mi, anyukámat viszont nagyon megviselte. Vártuk, hogy negatív legyen a teszt és mehessünk a vizsgálatokra. Szerettünk volna mielőbb utána járni, hogy mi is ez, ami a fejemben van és mennyire kell félnünk ezután. Mindent magánban szerveztünk, nem szerettünk volna várni hónapokat a közgyógyellátásban. Ahogy lehetett, intéztünk időpontot MR vizsgálatra, melyre vittem a görög előzményeket magyarra fordítva. Nagyon kedvesek voltak és gyorsak, még aznap este megkaptam a leletet e-mailben, melynek eredménye: egy bevérzett cavernoma (jóindulatú érfejlődési rendellenesség), mely általában születésünk óta ott van, de gyakran "néma" marad, illetve baleset, fejsérülés kapcsán alakulhat ki. Akkori állapota szerint éppen nem vérzett. Görögországban "eldurrant", már csak az ebből maradt vérzésnyomok látszódtak. Leírták, hogy ez okozhatta és okozhat további rohamokat. Nem nyugodtunk meg az eredmény láttán, másnap bejelentkeztünk egy magán neurológushoz konzultációra, ahol megnyugtatott a nagyon kedves, tapasztalt doktornő, hogy ezt a cavernomát nem ér táplálja, hanem fehérje van benne és lehet, hogy már egy magát felemésztőben lévő cavernoma, aggodalomra semmi ok. Csak szedjem az antiepileptikumot és minden rendben lesz. A kint felírt Keppra helyett írt fel nekem egy ugyanolyan hatóanyagú, de jóval olcsóbb gyógyszert, Levil 1000 mg-ot, napi 2x1-et. Felhívta a figyelmemet, hogy ügyeljek, minden nap ugyanabban az időben vegyem be és ne maradjon ki soha. Mellé felírt még valami enyhe antidepresszánst, mert szerinte szorongok (hát persze, ha azt mondják az embernek, hogy majdnem meghalt, akkor azért úgy elkezd kissé félni tán). Amikor rájöttem, hogy ez a gyógyszer mire való, dobtam is a kukába. A kötelező gyógyszer épp elég, én pedig nem szorongok, ha nincs mitől. Sőt, életvidám személyiségnek gondolom magam, nekem az éneklés a legjobb gyógyszer. Azt mondták, folytathatom nyugodtan a napi tevékenységeimet, sportolni is szabad, mindent, ami jól esik. Megnyugodtunk mindketten. Bár Csabi nem teljesen, mégiscsak ő nézte végig az egészet, neki volt a legnehezebb. Sokszor kellett tartanom benne a lelket és erősnek maradnom, mert én sziklaszilárdan hittem, hogy tényleg minden rendben van és így is lesz. A fejfájások sajnos továbbra is gyakran előjöttek. Amikor észleltem, hogy férjem ezektől mindig nagyon megijed, azután inkább igyekeztem eltitkolni és magamban tartani. Persze volt, hogy nem sikerült, mert látszott, hogy nem vagyok jól. Ismét az éneklés tanulásában merültem el és élveztem a folyamatot, a másokkal való együtt éneklést. Októberben EEG-t csináltattam, ezt a neurológus javasolta, hisz epilepsziásoknál ezzel tudják nézni az agyi tevékenység működését. Szép eredményt kaptam, epileptiform jelenség nem ábrázolódott, valami egyéb eltérés volt, amikor levegőket kellett vennem, ott éreztem is, hogy elfáradok. Összességében negatív eredményű volt. Ezzel szerettem volna bekerülni egy állami ellátású neurológushoz, a munkahelyemen ezt meg tudtam tenni, de nagyon nehéz volt bejutni. Háromszor hívtak fel és mondták le az időpontomat mindenféle indokokra hivatkozva. Végül decemberben sikerült részt vennem a vizsgálaton. Akkor még nem gondoltam, hogy ez majd egy újabb rémálom lesz...

2022. december 15. Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinika: 

Odamentem időpontra, nem kellett sokat várnom, nem volt nagy időcsúszás. Gondoltam, gyorsan végzünk, hisz látja az előzményeket, ott elég részletesen leírták, ami történt velem. Ránéz majd gyorsan az EEG-re, ír gyógyszert, esetleg kisebb adagot, mert ez lórúgás és már jöhetek is el. Hát, nem teljesen így történt. 

Behívott a doktornő és "darabokra szedett". Szigorúnak tűnt, nyilván tudtam, hogy ez nem olyan kis dolog és ahány epilepszia, annyiféle rosszullét, tünet, stb. De nekem még mindig nem volt megfelelő betegség tudatom. Elolvasta az anamnézist, mindezek ellenére elkezdte a kérdészáport a történtekről a csecsemő koromtól kezdve, hogy volt-e ez, volt-e az, családban volt-e, stb. A rohamot megelőző napokról is kérdezett, hogy mit csináltam, ittam-e alkoholt előtte, milyen tüneteim voltak, utalt-e valami a rohamra. Voltak-e furcsa, nem reális, extrém képzeleteim, végeztem-e furcsa tevékenységet. Szinte percre pontosan akarta tudni azt is, hogy a roham alatt mikor mi történt velem, mit éreztem, mit csináltam. Nem értettem a kérdéseit, mert az elején tisztáztam vele, hogy az ég világon semmit nem észleltem az egészből, aludtam, csak azt tudom elmondani, amit a családom mesélt, de nyilván ők sem tudták percre pontosan elmondani és azt sem, hogy konkrétan mi is történt, hisz akkor arra figyeltek, hogy visszahozzanak a "halálból", merthogy azt hitték, végem van. Mindezt nem vette figyelembe a későbbiek során sem és továbbra is olyanokat kérdezett, amire nem tudtam válaszolni. Ettől már ideges lettem és kínossá vált, hogy szinte sírva mondtam neki, hogy "nem tudom, mert aludtam". Ezután azt kérdezte, hogy elvesztettem-e az eszméletemet. Erre azt feleltem ismét, hogy nem tudom, mivel én végig úgy érzékeltem, hogy aludtam és úgy ébredtem, mint máskor, a nyelvfájdalmat kivéve. Több mint egy órán át tartott a kínos vallatás. Még szerencse, hogy volt nálam víz, mert kezdtem pszichésen nagyon rosszul érezni magam amiatt, hogy fel kellett idézni azt, amit soha többé nem szerettem volna. Végül azt mondta a doktornő, hogy ez egy kicsi cavernoma, viszont nincs túl jó helyen, így nyomhat valamit és ez okozhat rohamokat a későbbiekben, de szedjem a gyógyszert. Az adagot ő is nagynak találta, tekintettel a súlyomra. 2x750 mg-ra csökkentettük, de ezt két lépésben tettük meg, először csak a reggeli adagot, majd amikor minden rendben volt, utána az estit is. Előjegyzett 2023. márciusra MR vizsgálatra. Azt mondta, jelenleg ezzel még nem menne a helyemben idegsebészhez a cavernoma pici mérete miatt és nem hinné, hogy ezt megműtené az idegsebész, de azért majd a márciusi MR után konzultáljak egy idegsebésszel, mutassam meg neki azt az MR leletet. Viszont ismételte, hogy szerinte nem fogják ezt megműteni. Ezután azt mondta, van egy rossz híre. "Na, mi jöhet még?" - gondoltam. "El kell vennem a jogosítványát sajnos!" Erre nevettem, mondtam, hogy azt szívesen adom, mert nincsen. Erre megkönnyebbült és elnevette magát ő is. Kérte, hogy fáradjak ki a kollégáihoz, akik néznek vérvétellel egy gyógyszerszintet. Hát, utálom a vérvételeket, de ám legyen. Ekkor még a kötelező maszkos időszak volt, eléggé kifáradtam a több mint egy órás faggatásban és maszkban való beszédben. Kimentem, ahová irányítottak. Beültem a székbe. Jeleztem, hogy már ettem és kérdeztem, hogy ez probléma-e. Mondták, hogy ennél a vizsgálatnál ez nem gond. A nővér elkezdte óvatosan tapogatni a vénámat az egyik, majd utána a másik karomon is. Akkor azonnal ideges lettem, mert éreztem a bizonytalanságot részükről. Féltem tőle, hogy ez valami kezdő bénázó lehet. (Egyszer hasonló esetben nagyon megjártam, amikor kifogtam pár tanuló diákot, akik összeszurkálták kezem, lábam, majd a 8. helyről sikerül levenni a vért, de ehhez egy főorvost kellett hívni, ő volt képes csak megcsinálni). Az itteni hölgy elővette a szorítógumit, rátette az egyik karomra, így kezdett ismét vénát tapogatni. Majd rátette a másik karomra is párhúzamban és itt is kereste a vénámat. Ekkor már éreztem, hogy kissé szédülök, nagyon elszorította a karjaimat. Jeleztem, hogy szédülök, majd azt is, hogy egyre jobban szédülök. Kérdezték, hogy kérek-e egy pohár vizet, mondtam, hogy azt köszönettel elfogadom. Itt képszakadás....

Egyszer csak hirtelen felriadtam és elszégyelltem magam, mentegetőzve kértem bocsánatot amiatt, hogy elaludtam a fölém hajoló hölgytől, akiről nem tudtam, hogy kicsoda, mert az előbb még nem volt itt. Mondtam, hogy nem értem, hogyan aludtam el, ilyen nem történt még velem. Ott álltak felettem hárman és észrevettem, hogy a maszk le van húzva az államon. Mondta az a hölgy, aki "újként" jelent meg a szobában: "Nem! Nem aludt!" - határozottan ingatta a fejét. Erre én kissé felháborodva ("nekem ne mondják meg, hisz éreztem" hangon): "Dehogynem! Hát éreztem, hogy bealudtam, bocsánat!". Erre a hölgy halkabban folytatta: "pedig nem aludt, nyitva volt a szeme." Addig a másik két hölgy beszélgetett fölöttem: "Ezért hívtalak át, olyan furán vette a levegőt, így... (és mutatta, hogyan). Ezért mondtam, vegyük le a maszkot róla, hogy kapjon levegőt". Mintha nem is rólam beszélnének, mintha ott sem lennék. Ismét felmerült bennem a kérdés: "biztos, hogy ez velem történt?" Sokkolt, hogy az elmondások szerint elájultam. Ez az ájulás pont olyan volt, mint a 2021-és görögországi fotózás közbeni. Említettem nekik, hogy nemrég derült ki az epilepsziám és kérdeztem, hogy: "Ugye ez most ugye nem egy roham volt?" Mondták, hogy "...nem" (nem volt túl meggyőző). Vízivás után jobban lettem és kérdeztem, hogy esetleg elnapolhatnánk-e ezt a vérvételt, mert nem vagyok jól. Azt mondta a nővér, megkérdezi a doktornőt. Szerencsére jó hírrel tért vissza, halasztható máskorra, így mehetek haza. Csabit azonnal felhívtam, ahogy kiléptem az épületből, hogy elmeséljem, mi történt. Nagyon aggódott és nagyon szomorú lett. Mondtam, ne aggódjon, mert már jól vagyok, csak elszorították a kezemet, persze, hogy elszédültem. Aznap még visszamentem dolgozni, de amikor a kollégák megláttak, ijedten kérdezték meg, hogy mi történt velem, falfehér vagyok és "szarul" nézek ki. Azt feleltem, hogy úgy is érzem magam. Mondták, egyek gyorsan, hátha leesett a vércukrom. Nem lettem sokkal jobban. 

Csabi e nap történései után minden tervezett egyéni és közös programról lemondott, utazások, búvárkodás, stb..., hisz nem akart engem egyedül hagyni és útnak indulni sem mertünk külföldre. Felfogta, hogy ezzel most megváltozott az életünk és soha nem lesz már olyan, mint régen. Kezdett kissé a depresszió irányába menni, én úgy láttam rajta és ez nagyon bántott. Szörnyű bűntudat kezdett gyötörni, hogy mindez miattam van. Kérte, hogy ne mondjak ilyen butaságot, erről én nem tehetek és senki sem. Eszébe sem jutott engem hibáztatni. Mégis bántott, hogy szomorúnak látom és hogy nem élhet teljes életet mellettem, hogy nem tudom neki megadni azt az önfeledt boldogságot, mint korábban, hogy a közös szép programok kútba esnek. Viszont részéről ezek a reakciók azt is bizonyították nekem, amit addig is tudtam, de most még inkább megerősítettek benne, hogy Csabi engem az életénél is jobban szeret és bármit megtesz azért, hogy engem ne veszítsen el és hogy többé ne forduljon elő hasonló rosszullét. Ez már akkor tudatosult bennem, amikor a tragédia napján elsírta magát, nem szokott soha! 

Teltek a hónapok és egy erős fejfájásos éjszakán kívül nagyobb hasonló rosszullét nem volt. Továbbra is pozitívan gondolkodtam és énekeltem, amikor csak tehettem, ezzel gyógyítva magamat. 

2023. március 17. féléves kontroll MR vizsgálat, Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinika: 

Nyugodtan készültem a késő esti MR-re, figyeltem, hogy mikortól nem szabad enni, hogy ne legyen fém rajtam, meg az egyéb előírt dolgokra. Nem aggódtam az eredmény miatt, hisz szeptemberben elmondta a neurológus főorvosnő, hogy ez egy magát felemésztőben lévő cavernoma, nem ér táplálja, lehet, hogy már ott sincs, "megette magát". Persze itt is bénáztak a branüllel, kértem, hogy feküdhessek. Kibirtam, amíg behelyezték, aztán a vizsgálat végeztével a kiszedésnél már voltak gondok, mert ültem. Ekkor megint jött az ájulásszerű érzés, a fülcsengés, szédülés, de mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, gyorsan szóltam, hogy rosszul vagyok, had feküdhessek le. Gyorsan segíettek odamenni az ágyhoz, akkor már ráestem, de ahogy felemelték a lábam, azonnal jobban lettem. Itt nem volt filmszakadás, szerencsére. A vizsgálat végén az MR asszisztens fiú kérdezte, hogy odaadja-e az MR CD-jét, vagy átküldje az Amerikai úti idegsebészetre, mivel nekik a rendszerben van összeköttetésük velük. Nem értettem a kérdést, így a fiú megkérdezte, hogy: "ugye az Amerikai úton fogják műteni?" Öööö.... tessék???? - gondoltam magamban. Azt válaszoltam neki, hogy kérem szépen a CD-t, mert szó sincs műtétről, vissza kell mennem vele a doktornőhöz, aki szerint nem fogják megműteni, de azért majd mutassam meg egy idegsebésznek biztonsági okokból. Ezt a kérdést és a feleletet már Csabi is hallotta, mert amikor majdnem elájultam, behívták őt. Az arcán az elképedés és a riadtság látszott. Ahogy kimentünk, megkérdezte: "műteni kell???" Vidáman nevetve mondtam neki: "Nem, dehogy kell, csak megkérdezték, kinek adják a CD-t, de elkértem és majd viszem a doktornőnek. Tudod jól, hogy azt mondták, nem kell műteni." Látszólag megnyugodott, de láttam rajta, hogy legbelül kétségek gyötrik. Ez nyugtalanná tett. Nem értettem, miért kell fölöslegesen a feszkó, minden rendben van. 

2023. március 24. MR lelet eredménye elkészült - szembesülés az ijesztő valósággal:

E-mail értesítést kaptam, hogy leletem feltöltésre került az EESZT-ben. Amint lehetett, izgatottan nyitottam meg látva magam előtt egy szép MR lelet leírást. Elkezdtem olvasni ilyen pozitív hozzáállással, aztán a mosoly egyre fagyott le az arcomról és mintha egy durva kéz markolászná a szívemet, ahogy egyre csak olvastam. "Cavernoma mérete nőtt a fél évvel ezelőttihez képest, több mikrobevérzések, oedema....." Csupa rossz hírek. Csabinak lefotóztam, elküldtem. Előtte kértem, hogy ne legyen ideges és ne ijedjen meg, biztos nincs olyan nagy baj, mint ahogy az látszik. Nagyon ideges lett és felment a vérnyomása. Megbeszéltük, hogy nem várunk semmire, azonnal keresünk egy idegsebészt és megmutatjuk neki, kikérve a véleményét, hogy mit javasol. Mégiscsak egy vérző dologról van szó és korábban nagyon sok tanulmányt elolvastunk a témában, Csabi külföldi szaklapokat is, ahol egyértelműen leírják, hogy ha vérzik a cavernoma, az egy időzített bomba, ami bármikor agyvérzést, agykárosodást, lebénulást, beszédzavart, egyebet okozhat, ha eldurran. Telefonon azonnal konzultáltunk a szeptemberben meglátogatott neurológus doktornővel, aki ismét elég megnyugtatóan beszélt, de ő is azon a véleményen volt, hogy idegsebészt mielőbb keressünk fel, addig ne sportoljak, sőt, még a porszívózástól is "eltilt", aminek most biztosan örülök, mondta ezt viccesen. Elkezdtem a lázas kutatást egy olyan idegsebész után, aki az Amerikai úton dolgozik, de magánban is rendel, hogy mielőbb bejussunk hozzá véleményt kérni. Próbálkoztam közvetlenül hívni az Amerikai utat, de csak 3 hét múlva adtak volna időpontot, az nekünk már lehet,  hogy késő lett volna, ezt szerettük volna azonnal tisztázni. Sikerült találnom egy főorvost, aki az Amerikai úton dolgozik és magánúton bejutottunk hozzá gyorsan. 

Folytatás következik. 

A 2021-es nyaralás után folytatódott az életem a régi kerékvágásban. Voltak munkahelyváltások miatti feszkós időszakok, de ezt leszámítva rendben teltek a mindennapjaim. Sőt, egy régi hobbimat is elővettem és amit gyerekkoromban elhatároztam, azt 2022-ben sikerült megvalósítani, ez pedig az énektanulás, amit nagyon szeretek, de soha nem volt lehetőségem tanulni és ennek most eljött az ideje. Nagyon feltöltött és apró kis fejlődési sikerélményeket értem el. Kizárólag a saját boldogságomra való éneklés volt a cél. Aztán észrevettem, hogy az énektanulásban a hangképzés szinte azonnal elkezdett hatni a beszédkészségem minőségbeli javulására. Ezt próbálgatva a mindennapi életben észleltem, hogy az emberek elkezdenek figyelni rám, amikor beszélek. Előtte nem szerettem beszélni mások előtt, sőt, azt szerettem volna, hogy észre se vegyenek, mert amit én mondok, az csak nevetséges lehet. Szóval jól éreztem magam a bőrömben és még rémálmomban sem gondoltam volna, ami ezután következett...

Előzményként talán fontos lehet, hogy ezen a nyáron többször észleltem magasabb vérnyomást, ezt heves szívdobogás érzés kísérte, kézremegéssel. Ezt betudtuk a meleg nyári időjárásnak. A fejfájások továbbra is maradtak, de kezdtem hozzászokni, kibírhatóak voltak. 

Ahogy közeledett a szeptemberi, újabb Kefalonia nyaralás, ismét jött az a rossz érzés, hogy nem szeretnék menni, most határozottabban éreztem, de gondoltam, hogy csak a rossz emlékek miatt van. Elhatároztuk, hogy vigyázunk, nem megyünk tűző napra kötelező programra, csak ami jól esik. A nyaralás előtti héten nagyon erős volt a tiltakozás bennem az utazással kapcsolatban. Munkahelyemen elérhető volt a COVID teszt, hoztam haza és csináltam minden nap egyet, hátha COVID-os vagyok és nem mehetünk. Erről senkinek nem beszéltem, mert én is hülyének néztem saját magamat, hát akkor a családtól mit várjak. Nem voltam COVID-os. Ismét szüleimmel együtt indultunk útnak négyen. Jó hangulatban indult a nyaralás, ahogy szokott. Minden szép és jó volt. A szálláson nagyon sok kormi cica volt, azokat minden nap etetgettük. Járkáltunk különböző tengerpartokra fürödni és terveztük, hogy a következő nap elmegyünk a Myrtos beachre, ha már tavaly meghiúsult az ottani fürdési tervünk. Már vasárnap éreztem egy kicsit, hogy kapar a torkom (pénteken érkeztünk), de betudtam annak, hogy az egyik beachen jeges citromos vizet ittam előző nap. Éreztem azt is, hogy kicsit fáj a fejem, de hát máskor is szokott, meleg volt. 

2022. szeptember 13. kedd reggel:

Ezen a hajnalon arra ébredtünk úgy 3 óra magasságában, hogy rengeteg szúnyog van a szobánkban. Ez volt az első éjszaka, amikor nem kapcsoltuk be a klímát, mivel kint is kellemesebb idő volt. Igen ám, de szúnyoghálónk nem volt, így tömegével jöttek be a szúnyogok. Gondolkodtam, hogy az elektromos szúnyogriasztót persze otthon hagytuk. Férjem is felébredt, hogy dunognak, csípnek. Elhatároztuk, következő nap veszünk, de addig is fel kellett kelni levadászni őket, hogy tudjunk tovább aludni, mielőtt még felzabálnak minket. Bevetettünk mindent, még a törölközőt is, hogy lecsapkodjuk őket, miközben jókat nevettünk már kínunkban. Sikerült viszonylag sokat leirtani, ezután sikerült visszaaludni. 

Halvány álomképek jelentek meg a szemem előtt, hogy kimegyek a fürdőszobába a mosdóba és szinte ráesek a wc kagylóra, mint egy alvajáró és anyukám ott van velem. Aztán az, hogy állok, lassan próbálok járkálni és rám szól férjem megfogva a karomat, hogy "hohóóóó, hova mész, gyere, ülj csak le ide...." Ezután egyszer csak felébredtem az álomból, hogy ülök az ágyon (vagy fekszem, erre már nem emlékszem), de nem a saját oldalamon, hanem ott, ahol férjem szokott aludni. Égett a villany, ami zavaró volt a szememnek. Kint már világosodott. Férjem az ágy előtt járkált fel, s alá és nagyon telefonált: "Igen, éppen most felébredt..." Magyarul beszélt, nem értettem semmit. Szüleim ott álltak a szobában és nyugodt volt az arcuk. "Mit keresnek hajnalban a szobánkban???" Merült fel bennem a kérdés. Sejtettem, hogy valami gond van, de azt nem, hogy velem. Nagyon hülyén, értetlenül néztem rájuk és kérdeztem: Mi a baj??? Mi történt itt???? Férjem csak tovább telefonált. Anyukám kis szünet után megszólalt: "Nem tudtunk felébreszteni, mindjárt jön a mentő!" Erre kérdeztem: "Micsoda??? Mentő???? Ki beteg???" Azonnal arra gondoltam, hogy apukámmal van valami gond, mivel neki nyár elején volt egy műtéte, de mivel ő állt, én feküdtem, ezért már sejtettem, hogy nem ő a beteg. Anyukám ismét mondta: "Nem tudtunk felébreszteni, pedig Csabi még egy pohár vízzel is leöntött, muszáj megnézni, hogy mi történt veled!" Én erre nagyon csúnyán néztem és szinte kiabáltam velük: "Most komolyan azért, mert a nyaraláson nem kelek fel hajnalban, mentőt kellett hívni? Miért baj az, hogy szeretném kialudni magam??? Semmi bajom, jól vagyok, nézzétek meg!" Majdnem lehülyéztem őket! Azonban éreztem, hogy fáj a nyelvem... Dolgoztam 10 évig orvosi bizottságban adminisztrátorként, tudtam, hogy ez minek a jele, csak nem hittem, hogy velem is megtörténhet. Ezután férjem letette a telefont és mondta, hogy a magyar biztosítóval beszélt és 10 perc múlva itt a mentő. Anyukám mondta, hogy "minden rendben lesz, megy veled Csabi is" (férjem). Továbbra is azt gondoltam, itt mindenki hülye, agyukra ment a napsütés, vagy a sós levegő. Ekkor azonban rögtön átkapcsoltam abba az üzemmódba, hogy össze kell szednem magam, ha 10 perc múlva itt lesz a mentő. Fel voltam öltözve (állítólag én magam öltöztem, de én azt hittem, hogy anyukám öltöztetett fel). Kimentem a mosdóba, kérdezte anyu, hogy jöjjön-e velem, mondtam, hogy nem kell, láthatja, jól vagyok. Kértem tőlük egy zacskót, nem értették, miért kell az. Mondtam, hogy ne kérdezzetek, csak adjatok egyet (ezt már határozottan mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon, mert még mindig iszonyat mérges voltam, hogy mentőt hívtak). Egyébként azért kértem, mert éreztem, hogy itt valami történhetett, amiről én mit sem tudok és az elharapott nyelv is arra utalt, így féltem, hogy a mentőben rámjön a róka, ez esetben legyen nálam egy zacskó. Megkérdeztem a családot: lehet, hogy epilepsziás vagyok??? De hát az csak gyerekkorban alakulhat ki (hittem én akkor). Nem válaszoltak rá, hisz nem tudhatták. Gondoltam, hogy gyorsan letudjuk ezt a mentőt, ők is látják majd, hogy semmi bajom, hazaküldenek gyorsan és mehetünk a Myrtos beachre fürödni. Nem hittem el, hogy képesek voltak itt idegenben mentőt hívni, ráadásul szerencsém volt, mert egyetlen mentő van a szigeten és épp szabad volt. Argostoli városából jöttek értem, ami kb. 10-15 percnyire volt a szállástól. Aztán hallottam, hogy egyet villyogott a mentő, tehát megérkezett. Addigra összeszedtem magam, bejöttek és felkeltem. Kicsit fura volt járkálni, de nem éreztem magam rosszul. Segítettek azért, fogták óvatosan a karomat. Akartam nekik is jelezni, hogy jól vagyok és nem kéne bevinniük, de sajnos nem tudok ilyen jól angolul, csak pár szót. Hamar beértünk a kórházba, ahol a sürgősségire vittek. Hamar bekerültem, nagyon turista kedvelők a Görögök. Egy függönnyel elválasztva egy hajléktalannak tűnő pasi fura hangokon óbégatott. Na, gondoltam, pont erre van szükségem. Aztán jöttek és kérdezgettek angolul, nem sokat értettem belőle, de azt igen, hogy vért fognak venni.Előtte már betettek egy branült, mert mondták, hogy koponya CT-t fognak csinálni, így ez kell a kontrasztanyag miatt. Így legalább a vérvétel sem fájt. Azután azért belenyomták az orromba a COVID tesztet, majdnem nevettem, hogy én otthon vagy 3-4 ilyet csináltam, csak pazarlás, úgyis negatív vagyok. Hát, pár perc múlva jön a hölgy és mondja: "COVID pozitiiiiv!" Na hát csak ez hiányzott! Otthon bezzeg nem tudott pozitív lenni, hogy elkerüljük ezt az egészet, amit már jó előre megéreztem. Abban a hitben voltam, hogy na hát, akkor ezért történt, ami történt (amiről még nem tudtam pontosan, hogy mi is). Egy idő után áttoltak a CT-be, férjem a folyosón ült és mondtam neki, amikor elhaladtunk, hogy COVID pozitív vagyok, így te is biztosan az vagy, de félek, hogy szüleim is elkapták. Ő csodálkozott ezen, de beletörődött, hogy ez van. A CT-ben kérdezték a nevemet és hiába mondtam lassan, sehogyan sem értették, visszakérdeztek hülyeségeket és a borítékra is később valami nagy butaság került a nevem helyett. Megcsinálták a CT-t, utána kivittek egy mellék konténerbe, ahol wc is volt és férjem is jöhetett velem. Feltettek rám infúziót, Ringer volt, azt hiszem, illetve még így kaptam valami gyógyszert is. Ekkor otthagytak minket, mondták, hogy most már minden rendben lesz, várjuk a CT eredményét, illetve, hogy lecsepegjen az infúzió. Kezdtem érezni, hogy itt valami tényleg történt, ha az orvosok CT-t csinálnak és infúziót adnak, de betudtam ezt kötelező rutinnak és a COVID hatásának. Azért csak megkérdeztem férjemet, hogy mondja már el, hogy mire volt jó ez a hülyeség, hogy mentőt hívott, mi történt. Azt mondta, nagyon brutál volt az egész.... Úgy kezdődött, hogy elkezdtem nyöszörgő hangokat kiadni. Azt hitte, hogy rosszat álmodok szokás szerint és próbált ébresztgetni, azonban ezek a hangok egyre erősödtek és én nem ébredtem fel, aztán már sikító hangokká változtak és a szemeim kigúvadtak, elkékültem, nem vettem levegőt és összerándult testtel mozdulatlanul feküdtem, ekkor már hangok sem jöttek ki és folyt a nyál a számból. Ekkor oldalra fektetett és leöntött egy pohár vízzel, hátha felébredek, de nem ébredtem fel. Azt mondta, borzalmas volt, azt hitte, meghaltam. Még mindig azt gondoltam, hogy ezek túlzások, vagy most is csak álmodom, velem ez nem történhet meg 43 évesen! Soha semmi bajom nem volt. Így viszont már biztos voltam benne, hogy ez egy epilepsziás görcsroham volt és ezért fáj a nyelvem. Mondtam, hogy biztosan a COVID fertőzés miatt történt. Jó, hogy volt ott mosdó, mert az infúzió miatt sokszor kellett járkálnom és én mint rutinos műtött, kértem férjemet, hogy hozza az infúziós tartályt az állvánnyal. Tizenévesen is úgy kísért ki a nővér, hogy hozta magával az infúziós palackot. Arra számítottam, hogy majd azt mondják, semmi bajom, elmúlik a vírus és rendben leszek. Aztán hozták a CT eredményét és férjemnek magyarázták angolul. Kiderült, hogy egy angioma van a fejemben, ez okozhatta az epilepsziás görcsrohamot, emiatt most kaptam az infúzióban görcsroham elleni gyógyszert, melyet tablettában is kiírtak nekem. Mondtam, hogy álmos vagyok, erre azt mondták, hogy azt nem csodálják, a gyógyszer és a roham az oka. Nem volt szabad napra mennem, de a nyaralást nem kellett megszakítani és sürgősséggel hazamenni sem. A gyógyszert szedni kell szigorúan és akkor minden rendben lesz, repülnöm is szabad. Otthon viszont mindenképpen menjek el MR vizsgálatra, mert a CT-vel nem látszik pontosan a szerkezete, de jóindulatú dolognak tűnik. Elszomorodtam, hogy így hogy fogunk ma eljutni Myrtos beach-re és milyen nyaralás lesz ez már. Még 4 nap volt a hazaútig. Azt is mondták, hogy tilos alkoholt fogyasztanom. Szót fogadtam mindenben és jól is voltam, csak álmos. Taxival mentünk vissza a szállásra. Anyukámat is megkérdeztem, hogy mi történt, tényleg olyan durva volt-e, ahogy férjem elmesélte, vagy csak túlzott és megijedt. Azt mondta anyukám, hogy amikor ő átjött, már csak aludtam és semmi durva dolgot nem tapasztalt. Úgy indult, hogy Csabi dörömbölt az ajtójukon (szomszéd szobában laktak), de nehezen ébredtek meg. Férjem elmondta, hogy nem tud felébreszteni és jöjjenek át segíteni, mert valami baj van. Anyukám úgy ahogy volt, hálóingben átrohant, aztán szólt apunak, hogy hozzon már valami rendes ruhát, mert ez így mégiscsak ciki, de nyilván neki is az volt az első, hogy megnézze, mi van velem. Azt látta, hogy alszom és olyan szép, kisimult az arcom. Szólongatott, hogy ébredjek fel, egyszer csak kinyitottam a szemem és nagyon csúnyán, ijedten néztem rá. Erre próbált nyugtatni: "Melinda! Én vagyok az, anyu! Nem ismersz meg?" Ekkor állítólag úgy vigyorogtam, mint egy kisgyerek (vagy inkább, mint aki nem normális). Ezután úgy tűnt, hogy teljesen éber vagyok. Magamtól öltöztem fel és mentem ki a mosdóba, ekkor anyu elkísért, tehát az "álomkép" foszlányokra jól emlékszem. Állítólag mindenre válaszoltam és úgy tűnt, rendben van minden. Az is igaz volt, hogy elkezdtem járkálni a szobában és ez Csabinak nem tetszett és rám szólt hangosabban, hogy "hohhóóóó, állj csak meg, hova mész? Ülj le szépen ide az ágyra". Ekkor tértem magamhoz, mint akit fejbe vertek, hirtelen úgy felébredtem. Azért nem fogadták ezt nagy meglepődéssel, mert előtte is úgy tűnt nekik, hogy teljesen ébren vagyok. Talán ez volt a jó, hogy nem éltem át, mert így nem is tudtam igazán elhinni. Aznap este kezdett tudatosulni bennem, hogy ez valóban megtörtént, nem túlzás, amikor férjemmel még beszéltünk a történtekről és ő egyszer csak elkezdett sírni. Először azt hittem, viccel, hisz a 13 és fél év alatt, mióta ismerem, soha nem láttam sírni, nem ilyen típus, de aztán azt gondoltam, hogy ilyennel nem viccelne soha! Megijedtem, ha ő sír, annak nagyon-nagyon komoly oka van. Ekkor átöleltem és vigasztaltam, hogy minden rendben, miattam ne sírjon, hisz jól vagyok már. Megismételte, amit korábban mondott, hogy azt hitte, meghaltam. Ez úgy szíven ütött, de ugye amit nem él meg az ember, az még így is hihetetlen, de kezdtem komolyan venni. Ezután nem volt jókedv, de anyu mondta, hogy marad velem, a fiúk pedig legalább menjenek le a tengerpartra. Majd kiül a szobánk elé a teraszra és onnan figyel, én meg pihenek (a vírusveszély miatt). Lementek ugyan, de hamar fel is jöttek, Csabi nem tudott nyugodtan úszkálni. Elrontottam mindenki nyaralását és emiatt bűntudatom volt, akkor is, ha nem tehettem róla és senki nem hibáztatott. Emellett továbbra is féltettem szüleimet, hogy nehogy elkapják a COVID-ot tőlem. Férjemről tudtam, hogy erős, ha elkapja is, simán átmegy rajta. Szerencsésen hazaérkeztünk a görög leletekkel és azonnal elkezdtük a további vizsgálatok szervezését. Még nem is sejtettem, mi vár ránk.

Folytatás következik.

Előzményként úgy érzem, fontos megemlítenem az alábbiakat:

2021 a COVID elleni oltás éve volt. A riogatások célba értek nálunk, emiatt nagyon vártuk, hogy megkapjuk végre, márciusban és júniusban ez megtörtént. Az első oltás beadását követően pár hét múlva óriási zavar támadt a szervezetemben. Erős fejfájások kezdtek gyötörni, leginkább bal oldalon szúró jelleggel és a havi ciklusom nagyon felborult, általában két hetente jött, aztán pedig késett. Akkor még nem kötöttem össze az oltással, aztán olvastam sok ilyen sztorikat más nőknél is, így belenyugodtam, hogy ez az ára annak, hogy a COVID-ba ne haljunk bele.

Az első jelek, amikor még semmit sem sejtettünk: 

2021. szeptemberében Görögországban, Kefalonia szigetén nyaraltunk. Hónapokkal a nyaralás előtt rossz érzésem volt és nem nem tudtam megmagyarázni, hogy mi az és az okát sem. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem szeretnék menni, de ezt nem mertem a családnak elmondani, mert biztos hülyének néztek volna. Valami erősen húzott vissza ettől az utazástól. Korábban is jártunk már ezen a szigeten, tehát ismertem szépségét, rengeteg felfedezni való várt még ránk ott. Amikor férjem észrevette, hogy vonakodom a nyaralástól, kicsit mérges lett, érthető módon. Így hát nem törődve a rossz érzésekkel, nekivágtunk a nyaralásnak négyen: férjem, szüleim és én. 

Férjem leszervezte kint élő magyarokkal, hogy részt veszünk egy fotózáson, ha már az esküvőnkön elég gyenge képek születtek. Ehhez a szállástól egy órányi autóútra lévő gyönyörű Myrtos beach-hez kellett utaznunk időpontra, ott kezdődött a fotózás, ilyenkor jók ott a fényviszonyok hozzá. Kis hasfájással érkeztem meg, gondoltam, biztos az izgalom miatt, nem szeretek "szerepelni". Ez elmúlt hamarosan. Elkezdődött a fotózás, a tengerparton még kellemes volt. Egy görög fotós készítette a felvételeket, de elég rosszul beszélt angolul, így nehezen értettük, mit akar és fárasztó volt a folyamatos dumálása. Nem mertem sokat inni, mivel időhöz voltunk kötve, nem akartam a mosdóba járkálni. Ezután mentünk a következő állomásra, Assos falucskába, ami egy gyönyörű ékszerdoboz. Nagyon hangulatos utcák, színes kis házak és virággal befuttatott falak vannak itt. Ez egy kis félszigetszerű hely. Hosszú ideig tartott a fotózás még, nagyon meleg, párás idő volt. Amikor az utolsó állomáshoz érkeztünk egy elhagyatott romos, de mégis autentikus háznál, akkor megkérdezték, hogy szeretnénk-e a közös fotókon kívül egyéni fotókat készíttetni. Én határozottan nem szerettem volna, azonban férjem csak erre várt, ő kérte. Árnyékos helyen voltunk, az ódon falakból hűvös áradt. Megálltam úgy, hogy ne legyek benne a képben és néztem őket. Nehezen akart véget érni a fotózás, sajnos én vetettem neki véget:

Egyszercsak hirtelen, derült égből villámcsapásként fura erős hasfájást éreztem. Nem az a görcsölés, amikor az ember elrontotta a gyomrát és futnia kell, nem is a havihoz köthető fájdalom volt ez, hanem valami új, semmihez sem hasonlító, ismeretlen jellegű érzés. Megijedtem, nem értettem, de vártam, hogy elmúljon. Nem múlt el és hangot is adtam panaszomnak, mondtam férjemnek, hogy nagyon fáj a hasam és nem tudom, mi ez. Mondta, hogy üljek le, hamarosan végeznek. Ő sem gondolta, hogy komolyabb baj van. Aztán egyre csak mondtam, hogy nagyon fáj és rosszul vagyok. Akkor már megijedt és odasietett hozzám, kérdezte, hogy leüljünk-e. Kértem, hogy igen, ő odavezetett egy padhoz, ekkor már támaszkodtam rá, mert nagyon erős szédülést éreztem és elkezdett csengeni a fülem. Mondta, hogy menjünk oda az autóhoz, ami persze odébb parkolt, de mondtam, hogy nem bírok elmenni odáig. Javasolta, hogy akkor üljek le, ő odamegy, mert még a pénztárcáját is otthagyta. Kértem, hogy ne hagyjon itt, mert nagyon rosszul vagyok és már alig hallottam a fülcsengéstől, erőtlenül kapaszkodtam bele, odavonszolt a padhoz és a magyar kísérők ajánlották fel, hogy vesznek nekem itt vizet a boltban, erre még emlékszem. Utána csak arra, hogy lerogytam a padra, mint egy rongybaba és "elaludtam" pár percre. Ezután arra ébredtem fel, hogy férjem szólongat az általa adott becenevemen és mondogatja, hogy "itt a víz, tessék, igyál!" Nem tudtam, hogy mennyit "aludtam", de gondoltam, hogy pár percet, amíg a vizet megvásárolták a szemközti boltban. Erőtlenül a számhoz emeltem a kellemes hűs vizes palackot és aprókat kortyoltam belőle, amitől azonnal kitisztult a látásom és elmúlt a kómás érzés. Egy cicát láttam meg először, ahogy kezdtem éledezni és ennek megörültem, mert imádom a cicákat és Görögországban nagyon sok van belőlük. A víz és egy kis keksz hatására teljesen visszatértem, utána mintha semmi nem történt volna, felkeltem és elindultunk vissza az autóhoz és szüleimhez. Férjem nem volt vidám, azt mondta, teljesen elájultam, csúsztam le a padon, ő tartott fent engem. Elmondása szerint nyitva volt a szemem, de én úgy érzékeltem, mintha csukva lett volna és álmomból ébrednék. Azt gondoltuk, hogy a párás meleg idő miatt elájultam, mivel nem fogyasztottam elég vizet és nem ettem eleget. Ehhez hozzájött a feszített tempó a fotózáskor, meg a pózolások. Még arra is gondoltam, hogy éppen akkor késett 2-3 hete a menstruációm, ez is egyike lehet az okoknak és csak reménykedtem, hogy nem vagyok terhes. Engem azért nem hagyott nyugodni ez, mivel soha életemben nem voltam ájulós. Iskolában is értetlenül néztem, ha valaki attól elájult, hogy iskolai ünnepségen állni kellett, velem ilyen soha nem fordult elő. Még szerettünk volna hazafelé fürödni a Myrtos-beach-en, de az események után a szállás felé vettük az irányt. Ezután minden rendben volt, nem jött elő ismételten ez a rosszullét. 

Számomra ez egy rossz emlékű nyaralás lett, pedig egyébként szép volt minden. A megérzéseim nem csalnak, azóta erre már rájöttem. 

Folytatása következik.

Üdvözlök minden kedves olvasót! Melinda vagyok, 44 éves. Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy segítsek a sorstársaimnak a történetemmel, mivel a cavernoma egy elég ritka betegség és nagyon sokféle előfordulása, elhelyezkedése van. Hogy nálam hogyan derült fény a betegségre, arról fogok itt mesélni, azonban kezdjük az elején:

Gyerekként nagyon sovány voltam és hirtelen növésű (10 évesen már 170 cm voltam, ezután még 5 cm-t nőttem). Pajzsmirigy problémákkal küzdöttem kora gyerekkorban, Hyperthyreosisom (pajzsmirigy túlműködésem) volt, göbös pajzsmiriggyel, melyet kétszer is műtöttek. A pulzusom mindig magas volt, a vérnyomásom viszont alacsony. A magas pulzust ráfogták a pajzsmirigy betegségre, meg arra, hogy nagyon lámpalázas vagyok az emberek előtt. Aztán később felnőtt koromban komoly kivizsgáláson vettem részt erre vonatkozóan, de még neves belgyógyász sem találta meg az okot sok-sok vizsgálat után sem. Születésemtől fogva vérszegény voltam egy kicsit, de vashiányom nem volt. Ennek sem találták meg az okát a kivizsgálások. Vidéki lévén gyakran előfordult velem, hogy amikor nyáron a kertben tevékenykedtünk, leguggoláskor úgy elszédültem, hogy majdnem elvesztettem az eszméletemet. Ilyenkor mindig automatikusan "össze kellett esnem", vagyis magamtól lerogyni a földre, mielőtt elájultam volna. Ekkor jobban lettem, eszméletvesztésem sosem volt. 16 éves lehettem, amikor észleltem, hogy minden délben elkezd fájni a fejem. Nem erősen, de azért zavaró volt. Szemüveges vagyok 1 éves koromtól (kancsalság miatt), ebben az időszakban pedig hiúságból nem hordtam a szemüveget pár évig, így hát azt gondoltuk, hogy emiatt fájhat a fejem. Nem foglalkoztam vele, mert voltak ismerősök, akiknek sokkal erősebben fájt és emiatt volt, hogy otthon kellett maradniuk, tehát gondoltam, én még szerencsés vagyok, hogy "csak" ennyire fáj, nem kerestük az okát. Éltem a mindennapokat, nem voltam sem bulizós, nem dohányoztam, nem éltem semmi káros szenvedéllyel tizenévesként.