Hazaérkezve kiderült, hogy Csabi is elkapta a COVID-ot, de nagyjából ugyanúgy vészelte át, ahogyan én, náthával és egy-két nap kisebb köhögéssel, még egy erős megfázásos tünetnek sem volt mondható. Természetesen szüleim is elkapták, apukám ugyanolyan könnyedén viselte, mint mi, anyukámat viszont nagyon megviselte. Vártuk, hogy negatív legyen a teszt és mehessünk a vizsgálatokra. Szerettünk volna mielőbb utána járni, hogy mi is ez, ami a fejemben van és mennyire kell félnünk ezután. Mindent magánban szerveztünk, nem szerettünk volna várni hónapokat a közgyógyellátásban. Ahogy lehetett, intéztünk időpontot MR vizsgálatra, melyre vittem a görög előzményeket magyarra fordítva. Nagyon kedvesek voltak és gyorsak, még aznap este megkaptam a leletet e-mailben, melynek eredménye: egy bevérzett cavernoma (jóindulatú érfejlődési rendellenesség), mely általában születésünk óta ott van, de gyakran "néma" marad, illetve baleset, fejsérülés kapcsán alakulhat ki. Akkori állapota szerint éppen nem vérzett. Görögországban "eldurrant", már csak az ebből maradt vérzésnyomok látszódtak. Leírták, hogy ez okozhatta és okozhat további rohamokat. Nem nyugodtunk meg az eredmény láttán, másnap bejelentkeztünk egy magán neurológushoz konzultációra, ahol megnyugtatott a nagyon kedves, tapasztalt doktornő, hogy ezt a cavernomát nem ér táplálja, hanem fehérje van benne és lehet, hogy már egy magát felemésztőben lévő cavernoma, aggodalomra semmi ok. Csak szedjem az antiepileptikumot és minden rendben lesz. A kint felírt Keppra helyett írt fel nekem egy ugyanolyan hatóanyagú, de jóval olcsóbb gyógyszert, Levil 1000 mg-ot, napi 2x1-et. Felhívta a figyelmemet, hogy ügyeljek, minden nap ugyanabban az időben vegyem be és ne maradjon ki soha. Mellé felírt még valami enyhe antidepresszánst, mert szerinte szorongok (hát persze, ha azt mondják az embernek, hogy majdnem meghalt, akkor azért úgy elkezd kissé félni tán). Amikor rájöttem, hogy ez a gyógyszer mire való, dobtam is a kukába. A kötelező gyógyszer épp elég, én pedig nem szorongok, ha nincs mitől. Sőt, életvidám személyiségnek gondolom magam, nekem az éneklés a legjobb gyógyszer. Azt mondták, folytathatom nyugodtan a napi tevékenységeimet, sportolni is szabad, mindent, ami jól esik. Megnyugodtunk mindketten. Bár Csabi nem teljesen, mégiscsak ő nézte végig az egészet, neki volt a legnehezebb. Sokszor kellett tartanom benne a lelket és erősnek maradnom, mert én sziklaszilárdan hittem, hogy tényleg minden rendben van és így is lesz. A fejfájások sajnos továbbra is gyakran előjöttek. Amikor észleltem, hogy férjem ezektől mindig nagyon megijed, azután inkább igyekeztem eltitkolni és magamban tartani. Persze volt, hogy nem sikerült, mert látszott, hogy nem vagyok jól. Ismét az éneklés tanulásában merültem el és élveztem a folyamatot, a másokkal való együtt éneklést. Októberben EEG-t csináltattam, ezt a neurológus javasolta, hisz epilepsziásoknál ezzel tudják nézni az agyi tevékenység működését. Szép eredményt kaptam, epileptiform jelenség nem ábrázolódott, valami egyéb eltérés volt, amikor levegőket kellett vennem, ott éreztem is, hogy elfáradok. Összességében negatív eredményű volt. Ezzel szerettem volna bekerülni egy állami ellátású neurológushoz, a munkahelyemen ezt meg tudtam tenni, de nagyon nehéz volt bejutni. Háromszor hívtak fel és mondták le az időpontomat mindenféle indokokra hivatkozva. Végül decemberben sikerült részt vennem a vizsgálaton. Akkor még nem gondoltam, hogy ez majd egy újabb rémálom lesz...

2022. december 15. Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinika: 

Odamentem időpontra, nem kellett sokat várnom, nem volt nagy időcsúszás. Gondoltam, gyorsan végzünk, hisz látja az előzményeket, ott elég részletesen leírták, ami történt velem. Ránéz majd gyorsan az EEG-re, ír gyógyszert, esetleg kisebb adagot, mert ez lórúgás és már jöhetek is el. Hát, nem teljesen így történt. 

Behívott a doktornő és "darabokra szedett". Szigorúnak tűnt, nyilván tudtam, hogy ez nem olyan kis dolog és ahány epilepszia, annyiféle rosszullét, tünet, stb. De nekem még mindig nem volt megfelelő betegség tudatom. Elolvasta az anamnézist, mindezek ellenére elkezdte a kérdészáport a történtekről a csecsemő koromtól kezdve, hogy volt-e ez, volt-e az, családban volt-e, stb. A rohamot megelőző napokról is kérdezett, hogy mit csináltam, ittam-e alkoholt előtte, milyen tüneteim voltak, utalt-e valami a rohamra. Voltak-e furcsa, nem reális, extrém képzeleteim, végeztem-e furcsa tevékenységet. Szinte percre pontosan akarta tudni azt is, hogy a roham alatt mikor mi történt velem, mit éreztem, mit csináltam. Nem értettem a kérdéseit, mert az elején tisztáztam vele, hogy az ég világon semmit nem észleltem az egészből, aludtam, csak azt tudom elmondani, amit a családom mesélt, de nyilván ők sem tudták percre pontosan elmondani és azt sem, hogy konkrétan mi is történt, hisz akkor arra figyeltek, hogy visszahozzanak a "halálból", merthogy azt hitték, végem van. Mindezt nem vette figyelembe a későbbiek során sem és továbbra is olyanokat kérdezett, amire nem tudtam válaszolni. Ettől már ideges lettem és kínossá vált, hogy szinte sírva mondtam neki, hogy "nem tudom, mert aludtam". Ezután azt kérdezte, hogy elvesztettem-e az eszméletemet. Erre azt feleltem ismét, hogy nem tudom, mivel én végig úgy érzékeltem, hogy aludtam és úgy ébredtem, mint máskor, a nyelvfájdalmat kivéve. Több mint egy órán át tartott a kínos vallatás. Még szerencse, hogy volt nálam víz, mert kezdtem pszichésen nagyon rosszul érezni magam amiatt, hogy fel kellett idézni azt, amit soha többé nem szerettem volna. Végül azt mondta a doktornő, hogy ez egy kicsi cavernoma, viszont nincs túl jó helyen, így nyomhat valamit és ez okozhat rohamokat a későbbiekben, de szedjem a gyógyszert. Az adagot ő is nagynak találta, tekintettel a súlyomra. 2x750 mg-ra csökkentettük, de ezt két lépésben tettük meg, először csak a reggeli adagot, majd amikor minden rendben volt, utána az estit is. Előjegyzett 2023. márciusra MR vizsgálatra. Azt mondta, jelenleg ezzel még nem menne a helyemben idegsebészhez a cavernoma pici mérete miatt és nem hinné, hogy ezt megműtené az idegsebész, de azért majd a márciusi MR után konzultáljak egy idegsebésszel, mutassam meg neki azt az MR leletet. Viszont ismételte, hogy szerinte nem fogják ezt megműteni. Ezután azt mondta, van egy rossz híre. "Na, mi jöhet még?" - gondoltam. "El kell vennem a jogosítványát sajnos!" Erre nevettem, mondtam, hogy azt szívesen adom, mert nincsen. Erre megkönnyebbült és elnevette magát ő is. Kérte, hogy fáradjak ki a kollégáihoz, akik néznek vérvétellel egy gyógyszerszintet. Hát, utálom a vérvételeket, de ám legyen. Ekkor még a kötelező maszkos időszak volt, eléggé kifáradtam a több mint egy órás faggatásban és maszkban való beszédben. Kimentem, ahová irányítottak. Beültem a székbe. Jeleztem, hogy már ettem és kérdeztem, hogy ez probléma-e. Mondták, hogy ennél a vizsgálatnál ez nem gond. A nővér elkezdte óvatosan tapogatni a vénámat az egyik, majd utána a másik karomon is. Akkor azonnal ideges lettem, mert éreztem a bizonytalanságot részükről. Féltem tőle, hogy ez valami kezdő bénázó lehet. (Egyszer hasonló esetben nagyon megjártam, amikor kifogtam pár tanuló diákot, akik összeszurkálták kezem, lábam, majd a 8. helyről sikerül levenni a vért, de ehhez egy főorvost kellett hívni, ő volt képes csak megcsinálni). Az itteni hölgy elővette a szorítógumit, rátette az egyik karomra, így kezdett ismét vénát tapogatni. Majd rátette a másik karomra is párhúzamban és itt is kereste a vénámat. Ekkor már éreztem, hogy kissé szédülök, nagyon elszorította a karjaimat. Jeleztem, hogy szédülök, majd azt is, hogy egyre jobban szédülök. Kérdezték, hogy kérek-e egy pohár vizet, mondtam, hogy azt köszönettel elfogadom. Itt képszakadás....

Egyszer csak hirtelen felriadtam és elszégyelltem magam, mentegetőzve kértem bocsánatot amiatt, hogy elaludtam a fölém hajoló hölgytől, akiről nem tudtam, hogy kicsoda, mert az előbb még nem volt itt. Mondtam, hogy nem értem, hogyan aludtam el, ilyen nem történt még velem. Ott álltak felettem hárman és észrevettem, hogy a maszk le van húzva az államon. Mondta az a hölgy, aki "újként" jelent meg a szobában: "Nem! Nem aludt!" - határozottan ingatta a fejét. Erre én kissé felháborodva ("nekem ne mondják meg, hisz éreztem" hangon): "Dehogynem! Hát éreztem, hogy bealudtam, bocsánat!". Erre a hölgy halkabban folytatta: "pedig nem aludt, nyitva volt a szeme." Addig a másik két hölgy beszélgetett fölöttem: "Ezért hívtalak át, olyan furán vette a levegőt, így... (és mutatta, hogyan). Ezért mondtam, vegyük le a maszkot róla, hogy kapjon levegőt". Mintha nem is rólam beszélnének, mintha ott sem lennék. Ismét felmerült bennem a kérdés: "biztos, hogy ez velem történt?" Sokkolt, hogy az elmondások szerint elájultam. Ez az ájulás pont olyan volt, mint a 2021-és görögországi fotózás közbeni. Említettem nekik, hogy nemrég derült ki az epilepsziám és kérdeztem, hogy: "Ugye ez most ugye nem egy roham volt?" Mondták, hogy "...nem" (nem volt túl meggyőző). Vízivás után jobban lettem és kérdeztem, hogy esetleg elnapolhatnánk-e ezt a vérvételt, mert nem vagyok jól. Azt mondta a nővér, megkérdezi a doktornőt. Szerencsére jó hírrel tért vissza, halasztható máskorra, így mehetek haza. Csabit azonnal felhívtam, ahogy kiléptem az épületből, hogy elmeséljem, mi történt. Nagyon aggódott és nagyon szomorú lett. Mondtam, ne aggódjon, mert már jól vagyok, csak elszorították a kezemet, persze, hogy elszédültem. Aznap még visszamentem dolgozni, de amikor a kollégák megláttak, ijedten kérdezték meg, hogy mi történt velem, falfehér vagyok és "szarul" nézek ki. Azt feleltem, hogy úgy is érzem magam. Mondták, egyek gyorsan, hátha leesett a vércukrom. Nem lettem sokkal jobban. 

Csabi e nap történései után minden tervezett egyéni és közös programról lemondott, utazások, búvárkodás, stb..., hisz nem akart engem egyedül hagyni és útnak indulni sem mertünk külföldre. Felfogta, hogy ezzel most megváltozott az életünk és soha nem lesz már olyan, mint régen. Kezdett kissé a depresszió irányába menni, én úgy láttam rajta és ez nagyon bántott. Szörnyű bűntudat kezdett gyötörni, hogy mindez miattam van. Kérte, hogy ne mondjak ilyen butaságot, erről én nem tehetek és senki sem. Eszébe sem jutott engem hibáztatni. Mégis bántott, hogy szomorúnak látom és hogy nem élhet teljes életet mellettem, hogy nem tudom neki megadni azt az önfeledt boldogságot, mint korábban, hogy a közös szép programok kútba esnek. Viszont részéről ezek a reakciók azt is bizonyították nekem, amit addig is tudtam, de most még inkább megerősítettek benne, hogy Csabi engem az életénél is jobban szeret és bármit megtesz azért, hogy engem ne veszítsen el és hogy többé ne forduljon elő hasonló rosszullét. Ez már akkor tudatosult bennem, amikor a tragédia napján elsírta magát, nem szokott soha! 

Teltek a hónapok és egy erős fejfájásos éjszakán kívül nagyobb hasonló rosszullét nem volt. Továbbra is pozitívan gondolkodtam és énekeltem, amikor csak tehettem, ezzel gyógyítva magamat. 

2023. március 17. féléves kontroll MR vizsgálat, Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinika: 

Nyugodtan készültem a késő esti MR-re, figyeltem, hogy mikortól nem szabad enni, hogy ne legyen fém rajtam, meg az egyéb előírt dolgokra. Nem aggódtam az eredmény miatt, hisz szeptemberben elmondta a neurológus főorvosnő, hogy ez egy magát felemésztőben lévő cavernoma, nem ér táplálja, lehet, hogy már ott sincs, "megette magát". Persze itt is bénáztak a branüllel, kértem, hogy feküdhessek. Kibirtam, amíg behelyezték, aztán a vizsgálat végeztével a kiszedésnél már voltak gondok, mert ültem. Ekkor megint jött az ájulásszerű érzés, a fülcsengés, szédülés, de mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, gyorsan szóltam, hogy rosszul vagyok, had feküdhessek le. Gyorsan segíettek odamenni az ágyhoz, akkor már ráestem, de ahogy felemelték a lábam, azonnal jobban lettem. Itt nem volt filmszakadás, szerencsére. A vizsgálat végén az MR asszisztens fiú kérdezte, hogy odaadja-e az MR CD-jét, vagy átküldje az Amerikai úti idegsebészetre, mivel nekik a rendszerben van összeköttetésük velük. Nem értettem a kérdést, így a fiú megkérdezte, hogy: "ugye az Amerikai úton fogják műteni?" Öööö.... tessék???? - gondoltam magamban. Azt válaszoltam neki, hogy kérem szépen a CD-t, mert szó sincs műtétről, vissza kell mennem vele a doktornőhöz, aki szerint nem fogják megműteni, de azért majd mutassam meg egy idegsebésznek biztonsági okokból. Ezt a kérdést és a feleletet már Csabi is hallotta, mert amikor majdnem elájultam, behívták őt. Az arcán az elképedés és a riadtság látszott. Ahogy kimentünk, megkérdezte: "műteni kell???" Vidáman nevetve mondtam neki: "Nem, dehogy kell, csak megkérdezték, kinek adják a CD-t, de elkértem és majd viszem a doktornőnek. Tudod jól, hogy azt mondták, nem kell műteni." Látszólag megnyugodott, de láttam rajta, hogy legbelül kétségek gyötrik. Ez nyugtalanná tett. Nem értettem, miért kell fölöslegesen a feszkó, minden rendben van. 

2023. március 24. MR lelet eredménye elkészült - szembesülés az ijesztő valósággal:

E-mail értesítést kaptam, hogy leletem feltöltésre került az EESZT-ben. Amint lehetett, izgatottan nyitottam meg látva magam előtt egy szép MR lelet leírást. Elkezdtem olvasni ilyen pozitív hozzáállással, aztán a mosoly egyre fagyott le az arcomról és mintha egy durva kéz markolászná a szívemet, ahogy egyre csak olvastam. "Cavernoma mérete nőtt a fél évvel ezelőttihez képest, több mikrobevérzések, oedema....." Csupa rossz hírek. Csabinak lefotóztam, elküldtem. Előtte kértem, hogy ne legyen ideges és ne ijedjen meg, biztos nincs olyan nagy baj, mint ahogy az látszik. Nagyon ideges lett és felment a vérnyomása. Megbeszéltük, hogy nem várunk semmire, azonnal keresünk egy idegsebészt és megmutatjuk neki, kikérve a véleményét, hogy mit javasol. Mégiscsak egy vérző dologról van szó és korábban nagyon sok tanulmányt elolvastunk a témában, Csabi külföldi szaklapokat is, ahol egyértelműen leírják, hogy ha vérzik a cavernoma, az egy időzített bomba, ami bármikor agyvérzést, agykárosodást, lebénulást, beszédzavart, egyebet okozhat, ha eldurran. Telefonon azonnal konzultáltunk a szeptemberben meglátogatott neurológus doktornővel, aki ismét elég megnyugtatóan beszélt, de ő is azon a véleményen volt, hogy idegsebészt mielőbb keressünk fel, addig ne sportoljak, sőt, még a porszívózástól is "eltilt", aminek most biztosan örülök, mondta ezt viccesen. Elkezdtem a lázas kutatást egy olyan idegsebész után, aki az Amerikai úton dolgozik, de magánban is rendel, hogy mielőbb bejussunk hozzá véleményt kérni. Próbálkoztam közvetlenül hívni az Amerikai utat, de csak 3 hét múlva adtak volna időpontot, az nekünk már lehet,  hogy késő lett volna, ezt szerettük volna azonnal tisztázni. Sikerült találnom egy főorvost, aki az Amerikai úton dolgozik és magánúton bejutottunk hozzá gyorsan. 

Folytatás következik. 

A 2021-es nyaralás után folytatódott az életem a régi kerékvágásban. Voltak munkahelyváltások miatti feszkós időszakok, de ezt leszámítva rendben teltek a mindennapjaim. Sőt, egy régi hobbimat is elővettem és amit gyerekkoromban elhatároztam, azt 2022-ben sikerült megvalósítani, ez pedig az énektanulás, amit nagyon szeretek, de soha nem volt lehetőségem tanulni és ennek most eljött az ideje. Nagyon feltöltött és apró kis fejlődési sikerélményeket értem el. Kizárólag a saját boldogságomra való éneklés volt a cél. Aztán észrevettem, hogy az énektanulásban a hangképzés szinte azonnal elkezdett hatni a beszédkészségem minőségbeli javulására. Ezt próbálgatva a mindennapi életben észleltem, hogy az emberek elkezdenek figyelni rám, amikor beszélek. Előtte nem szerettem beszélni mások előtt, sőt, azt szerettem volna, hogy észre se vegyenek, mert amit én mondok, az csak nevetséges lehet. Szóval jól éreztem magam a bőrömben és még rémálmomban sem gondoltam volna, ami ezután következett...

Előzményként talán fontos lehet, hogy ezen a nyáron többször észleltem magasabb vérnyomást, ezt heves szívdobogás érzés kísérte, kézremegéssel. Ezt betudtuk a meleg nyári időjárásnak. A fejfájások továbbra is maradtak, de kezdtem hozzászokni, kibírhatóak voltak. 

Ahogy közeledett a szeptemberi, újabb Kefalonia nyaralás, ismét jött az a rossz érzés, hogy nem szeretnék menni, most határozottabban éreztem, de gondoltam, hogy csak a rossz emlékek miatt van. Elhatároztuk, hogy vigyázunk, nem megyünk tűző napra kötelező programra, csak ami jól esik. A nyaralás előtti héten nagyon erős volt a tiltakozás bennem az utazással kapcsolatban. Munkahelyemen elérhető volt a COVID teszt, hoztam haza és csináltam minden nap egyet, hátha COVID-os vagyok és nem mehetünk. Erről senkinek nem beszéltem, mert én is hülyének néztem saját magamat, hát akkor a családtól mit várjak. Nem voltam COVID-os. Ismét szüleimmel együtt indultunk útnak négyen. Jó hangulatban indult a nyaralás, ahogy szokott. Minden szép és jó volt. A szálláson nagyon sok kormi cica volt, azokat minden nap etetgettük. Járkáltunk különböző tengerpartokra fürödni és terveztük, hogy a következő nap elmegyünk a Myrtos beachre, ha már tavaly meghiúsult az ottani fürdési tervünk. Már vasárnap éreztem egy kicsit, hogy kapar a torkom (pénteken érkeztünk), de betudtam annak, hogy az egyik beachen jeges citromos vizet ittam előző nap. Éreztem azt is, hogy kicsit fáj a fejem, de hát máskor is szokott, meleg volt. 

2022. szeptember 13. kedd reggel:

Ezen a hajnalon arra ébredtünk úgy 3 óra magasságában, hogy rengeteg szúnyog van a szobánkban. Ez volt az első éjszaka, amikor nem kapcsoltuk be a klímát, mivel kint is kellemesebb idő volt. Igen ám, de szúnyoghálónk nem volt, így tömegével jöttek be a szúnyogok. Gondolkodtam, hogy az elektromos szúnyogriasztót persze otthon hagytuk. Férjem is felébredt, hogy dunognak, csípnek. Elhatároztuk, következő nap veszünk, de addig is fel kellett kelni levadászni őket, hogy tudjunk tovább aludni, mielőtt még felzabálnak minket. Bevetettünk mindent, még a törölközőt is, hogy lecsapkodjuk őket, miközben jókat nevettünk már kínunkban. Sikerült viszonylag sokat leirtani, ezután sikerült visszaaludni. 

Halvány álomképek jelentek meg a szemem előtt, hogy kimegyek a fürdőszobába a mosdóba és szinte ráesek a wc kagylóra, mint egy alvajáró és anyukám ott van velem. Aztán az, hogy állok, lassan próbálok járkálni és rám szól férjem megfogva a karomat, hogy "hohóóóó, hova mész, gyere, ülj csak le ide...." Ezután egyszer csak felébredtem az álomból, hogy ülök az ágyon (vagy fekszem, erre már nem emlékszem), de nem a saját oldalamon, hanem ott, ahol férjem szokott aludni. Égett a villany, ami zavaró volt a szememnek. Kint már világosodott. Férjem az ágy előtt járkált fel, s alá és nagyon telefonált: "Igen, éppen most felébredt..." Magyarul beszélt, nem értettem semmit. Szüleim ott álltak a szobában és nyugodt volt az arcuk. "Mit keresnek hajnalban a szobánkban???" Merült fel bennem a kérdés. Sejtettem, hogy valami gond van, de azt nem, hogy velem. Nagyon hülyén, értetlenül néztem rájuk és kérdeztem: Mi a baj??? Mi történt itt???? Férjem csak tovább telefonált. Anyukám kis szünet után megszólalt: "Nem tudtunk felébreszteni, mindjárt jön a mentő!" Erre kérdeztem: "Micsoda??? Mentő???? Ki beteg???" Azonnal arra gondoltam, hogy apukámmal van valami gond, mivel neki nyár elején volt egy műtéte, de mivel ő állt, én feküdtem, ezért már sejtettem, hogy nem ő a beteg. Anyukám ismét mondta: "Nem tudtunk felébreszteni, pedig Csabi még egy pohár vízzel is leöntött, muszáj megnézni, hogy mi történt veled!" Én erre nagyon csúnyán néztem és szinte kiabáltam velük: "Most komolyan azért, mert a nyaraláson nem kelek fel hajnalban, mentőt kellett hívni? Miért baj az, hogy szeretném kialudni magam??? Semmi bajom, jól vagyok, nézzétek meg!" Majdnem lehülyéztem őket! Azonban éreztem, hogy fáj a nyelvem... Dolgoztam 10 évig orvosi bizottságban adminisztrátorként, tudtam, hogy ez minek a jele, csak nem hittem, hogy velem is megtörténhet. Ezután férjem letette a telefont és mondta, hogy a magyar biztosítóval beszélt és 10 perc múlva itt a mentő. Anyukám mondta, hogy "minden rendben lesz, megy veled Csabi is" (férjem). Továbbra is azt gondoltam, itt mindenki hülye, agyukra ment a napsütés, vagy a sós levegő. Ekkor azonban rögtön átkapcsoltam abba az üzemmódba, hogy össze kell szednem magam, ha 10 perc múlva itt lesz a mentő. Fel voltam öltözve (állítólag én magam öltöztem, de én azt hittem, hogy anyukám öltöztetett fel). Kimentem a mosdóba, kérdezte anyu, hogy jöjjön-e velem, mondtam, hogy nem kell, láthatja, jól vagyok. Kértem tőlük egy zacskót, nem értették, miért kell az. Mondtam, hogy ne kérdezzetek, csak adjatok egyet (ezt már határozottan mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon, mert még mindig iszonyat mérges voltam, hogy mentőt hívtak). Egyébként azért kértem, mert éreztem, hogy itt valami történhetett, amiről én mit sem tudok és az elharapott nyelv is arra utalt, így féltem, hogy a mentőben rámjön a róka, ez esetben legyen nálam egy zacskó. Megkérdeztem a családot: lehet, hogy epilepsziás vagyok??? De hát az csak gyerekkorban alakulhat ki (hittem én akkor). Nem válaszoltak rá, hisz nem tudhatták. Gondoltam, hogy gyorsan letudjuk ezt a mentőt, ők is látják majd, hogy semmi bajom, hazaküldenek gyorsan és mehetünk a Myrtos beachre fürödni. Nem hittem el, hogy képesek voltak itt idegenben mentőt hívni, ráadásul szerencsém volt, mert egyetlen mentő van a szigeten és épp szabad volt. Argostoli városából jöttek értem, ami kb. 10-15 percnyire volt a szállástól. Aztán hallottam, hogy egyet villyogott a mentő, tehát megérkezett. Addigra összeszedtem magam, bejöttek és felkeltem. Kicsit fura volt járkálni, de nem éreztem magam rosszul. Segítettek azért, fogták óvatosan a karomat. Akartam nekik is jelezni, hogy jól vagyok és nem kéne bevinniük, de sajnos nem tudok ilyen jól angolul, csak pár szót. Hamar beértünk a kórházba, ahol a sürgősségire vittek. Hamar bekerültem, nagyon turista kedvelők a Görögök. Egy függönnyel elválasztva egy hajléktalannak tűnő pasi fura hangokon óbégatott. Na, gondoltam, pont erre van szükségem. Aztán jöttek és kérdezgettek angolul, nem sokat értettem belőle, de azt igen, hogy vért fognak venni.Előtte már betettek egy branült, mert mondták, hogy koponya CT-t fognak csinálni, így ez kell a kontrasztanyag miatt. Így legalább a vérvétel sem fájt. Azután azért belenyomták az orromba a COVID tesztet, majdnem nevettem, hogy én otthon vagy 3-4 ilyet csináltam, csak pazarlás, úgyis negatív vagyok. Hát, pár perc múlva jön a hölgy és mondja: "COVID pozitiiiiv!" Na hát csak ez hiányzott! Otthon bezzeg nem tudott pozitív lenni, hogy elkerüljük ezt az egészet, amit már jó előre megéreztem. Abban a hitben voltam, hogy na hát, akkor ezért történt, ami történt (amiről még nem tudtam pontosan, hogy mi is). Egy idő után áttoltak a CT-be, férjem a folyosón ült és mondtam neki, amikor elhaladtunk, hogy COVID pozitív vagyok, így te is biztosan az vagy, de félek, hogy szüleim is elkapták. Ő csodálkozott ezen, de beletörődött, hogy ez van. A CT-ben kérdezték a nevemet és hiába mondtam lassan, sehogyan sem értették, visszakérdeztek hülyeségeket és a borítékra is később valami nagy butaság került a nevem helyett. Megcsinálták a CT-t, utána kivittek egy mellék konténerbe, ahol wc is volt és férjem is jöhetett velem. Feltettek rám infúziót, Ringer volt, azt hiszem, illetve még így kaptam valami gyógyszert is. Ekkor otthagytak minket, mondták, hogy most már minden rendben lesz, várjuk a CT eredményét, illetve, hogy lecsepegjen az infúzió. Kezdtem érezni, hogy itt valami tényleg történt, ha az orvosok CT-t csinálnak és infúziót adnak, de betudtam ezt kötelező rutinnak és a COVID hatásának. Azért csak megkérdeztem férjemet, hogy mondja már el, hogy mire volt jó ez a hülyeség, hogy mentőt hívott, mi történt. Azt mondta, nagyon brutál volt az egész.... Úgy kezdődött, hogy elkezdtem nyöszörgő hangokat kiadni. Azt hitte, hogy rosszat álmodok szokás szerint és próbált ébresztgetni, azonban ezek a hangok egyre erősödtek és én nem ébredtem fel, aztán már sikító hangokká változtak és a szemeim kigúvadtak, elkékültem, nem vettem levegőt és összerándult testtel mozdulatlanul feküdtem, ekkor már hangok sem jöttek ki és folyt a nyál a számból. Ekkor oldalra fektetett és leöntött egy pohár vízzel, hátha felébredek, de nem ébredtem fel. Azt mondta, borzalmas volt, azt hitte, meghaltam. Még mindig azt gondoltam, hogy ezek túlzások, vagy most is csak álmodom, velem ez nem történhet meg 43 évesen! Soha semmi bajom nem volt. Így viszont már biztos voltam benne, hogy ez egy epilepsziás görcsroham volt és ezért fáj a nyelvem. Mondtam, hogy biztosan a COVID fertőzés miatt történt. Jó, hogy volt ott mosdó, mert az infúzió miatt sokszor kellett járkálnom és én mint rutinos műtött, kértem férjemet, hogy hozza az infúziós tartályt az állvánnyal. Tizenévesen is úgy kísért ki a nővér, hogy hozta magával az infúziós palackot. Arra számítottam, hogy majd azt mondják, semmi bajom, elmúlik a vírus és rendben leszek. Aztán hozták a CT eredményét és férjemnek magyarázták angolul. Kiderült, hogy egy angioma van a fejemben, ez okozhatta az epilepsziás görcsrohamot, emiatt most kaptam az infúzióban görcsroham elleni gyógyszert, melyet tablettában is kiírtak nekem. Mondtam, hogy álmos vagyok, erre azt mondták, hogy azt nem csodálják, a gyógyszer és a roham az oka. Nem volt szabad napra mennem, de a nyaralást nem kellett megszakítani és sürgősséggel hazamenni sem. A gyógyszert szedni kell szigorúan és akkor minden rendben lesz, repülnöm is szabad. Otthon viszont mindenképpen menjek el MR vizsgálatra, mert a CT-vel nem látszik pontosan a szerkezete, de jóindulatú dolognak tűnik. Elszomorodtam, hogy így hogy fogunk ma eljutni Myrtos beach-re és milyen nyaralás lesz ez már. Még 4 nap volt a hazaútig. Azt is mondták, hogy tilos alkoholt fogyasztanom. Szót fogadtam mindenben és jól is voltam, csak álmos. Taxival mentünk vissza a szállásra. Anyukámat is megkérdeztem, hogy mi történt, tényleg olyan durva volt-e, ahogy férjem elmesélte, vagy csak túlzott és megijedt. Azt mondta anyukám, hogy amikor ő átjött, már csak aludtam és semmi durva dolgot nem tapasztalt. Úgy indult, hogy Csabi dörömbölt az ajtójukon (szomszéd szobában laktak), de nehezen ébredtek meg. Férjem elmondta, hogy nem tud felébreszteni és jöjjenek át segíteni, mert valami baj van. Anyukám úgy ahogy volt, hálóingben átrohant, aztán szólt apunak, hogy hozzon már valami rendes ruhát, mert ez így mégiscsak ciki, de nyilván neki is az volt az első, hogy megnézze, mi van velem. Azt látta, hogy alszom és olyan szép, kisimult az arcom. Szólongatott, hogy ébredjek fel, egyszer csak kinyitottam a szemem és nagyon csúnyán, ijedten néztem rá. Erre próbált nyugtatni: "Melinda! Én vagyok az, anyu! Nem ismersz meg?" Ekkor állítólag úgy vigyorogtam, mint egy kisgyerek (vagy inkább, mint aki nem normális). Ezután úgy tűnt, hogy teljesen éber vagyok. Magamtól öltöztem fel és mentem ki a mosdóba, ekkor anyu elkísért, tehát az "álomkép" foszlányokra jól emlékszem. Állítólag mindenre válaszoltam és úgy tűnt, rendben van minden. Az is igaz volt, hogy elkezdtem járkálni a szobában és ez Csabinak nem tetszett és rám szólt hangosabban, hogy "hohhóóóó, állj csak meg, hova mész? Ülj le szépen ide az ágyra". Ekkor tértem magamhoz, mint akit fejbe vertek, hirtelen úgy felébredtem. Azért nem fogadták ezt nagy meglepődéssel, mert előtte is úgy tűnt nekik, hogy teljesen ébren vagyok. Talán ez volt a jó, hogy nem éltem át, mert így nem is tudtam igazán elhinni. Aznap este kezdett tudatosulni bennem, hogy ez valóban megtörtént, nem túlzás, amikor férjemmel még beszéltünk a történtekről és ő egyszer csak elkezdett sírni. Először azt hittem, viccel, hisz a 13 és fél év alatt, mióta ismerem, soha nem láttam sírni, nem ilyen típus, de aztán azt gondoltam, hogy ilyennel nem viccelne soha! Megijedtem, ha ő sír, annak nagyon-nagyon komoly oka van. Ekkor átöleltem és vigasztaltam, hogy minden rendben, miattam ne sírjon, hisz jól vagyok már. Megismételte, amit korábban mondott, hogy azt hitte, meghaltam. Ez úgy szíven ütött, de ugye amit nem él meg az ember, az még így is hihetetlen, de kezdtem komolyan venni. Ezután nem volt jókedv, de anyu mondta, hogy marad velem, a fiúk pedig legalább menjenek le a tengerpartra. Majd kiül a szobánk elé a teraszra és onnan figyel, én meg pihenek (a vírusveszély miatt). Lementek ugyan, de hamar fel is jöttek, Csabi nem tudott nyugodtan úszkálni. Elrontottam mindenki nyaralását és emiatt bűntudatom volt, akkor is, ha nem tehettem róla és senki nem hibáztatott. Emellett továbbra is féltettem szüleimet, hogy nehogy elkapják a COVID-ot tőlem. Férjemről tudtam, hogy erős, ha elkapja is, simán átmegy rajta. Szerencsésen hazaérkeztünk a görög leletekkel és azonnal elkezdtük a további vizsgálatok szervezését. Még nem is sejtettem, mi vár ránk.

Folytatás következik.

Előzményként úgy érzem, fontos megemlítenem az alábbiakat:

2021 a COVID elleni oltás éve volt. A riogatások célba értek nálunk, emiatt nagyon vártuk, hogy megkapjuk végre, márciusban és júniusban ez megtörtént. Az első oltás beadását követően pár hét múlva óriási zavar támadt a szervezetemben. Erős fejfájások kezdtek gyötörni, leginkább bal oldalon szúró jelleggel és a havi ciklusom nagyon felborult, általában két hetente jött, aztán pedig késett. Akkor még nem kötöttem össze az oltással, aztán olvastam sok ilyen sztorikat más nőknél is, így belenyugodtam, hogy ez az ára annak, hogy a COVID-ba ne haljunk bele.

Az első jelek, amikor még semmit sem sejtettünk: 

2021. szeptemberében Görögországban, Kefalonia szigetén nyaraltunk. Hónapokkal a nyaralás előtt rossz érzésem volt és nem nem tudtam megmagyarázni, hogy mi az és az okát sem. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem szeretnék menni, de ezt nem mertem a családnak elmondani, mert biztos hülyének néztek volna. Valami erősen húzott vissza ettől az utazástól. Korábban is jártunk már ezen a szigeten, tehát ismertem szépségét, rengeteg felfedezni való várt még ránk ott. Amikor férjem észrevette, hogy vonakodom a nyaralástól, kicsit mérges lett, érthető módon. Így hát nem törődve a rossz érzésekkel, nekivágtunk a nyaralásnak négyen: férjem, szüleim és én. 

Férjem leszervezte kint élő magyarokkal, hogy részt veszünk egy fotózáson, ha már az esküvőnkön elég gyenge képek születtek. Ehhez a szállástól egy órányi autóútra lévő gyönyörű Myrtos beach-hez kellett utaznunk időpontra, ott kezdődött a fotózás, ilyenkor jók ott a fényviszonyok hozzá. Kis hasfájással érkeztem meg, gondoltam, biztos az izgalom miatt, nem szeretek "szerepelni". Ez elmúlt hamarosan. Elkezdődött a fotózás, a tengerparton még kellemes volt. Egy görög fotós készítette a felvételeket, de elég rosszul beszélt angolul, így nehezen értettük, mit akar és fárasztó volt a folyamatos dumálása. Nem mertem sokat inni, mivel időhöz voltunk kötve, nem akartam a mosdóba járkálni. Ezután mentünk a következő állomásra, Assos falucskába, ami egy gyönyörű ékszerdoboz. Nagyon hangulatos utcák, színes kis házak és virággal befuttatott falak vannak itt. Ez egy kis félszigetszerű hely. Hosszú ideig tartott a fotózás még, nagyon meleg, párás idő volt. Amikor az utolsó állomáshoz érkeztünk egy elhagyatott romos, de mégis autentikus háznál, akkor megkérdezték, hogy szeretnénk-e a közös fotókon kívül egyéni fotókat készíttetni. Én határozottan nem szerettem volna, azonban férjem csak erre várt, ő kérte. Árnyékos helyen voltunk, az ódon falakból hűvös áradt. Megálltam úgy, hogy ne legyek benne a képben és néztem őket. Nehezen akart véget érni a fotózás, sajnos én vetettem neki véget:

Egyszercsak hirtelen, derült égből villámcsapásként fura erős hasfájást éreztem. Nem az a görcsölés, amikor az ember elrontotta a gyomrát és futnia kell, nem is a havihoz köthető fájdalom volt ez, hanem valami új, semmihez sem hasonlító, ismeretlen jellegű érzés. Megijedtem, nem értettem, de vártam, hogy elmúljon. Nem múlt el és hangot is adtam panaszomnak, mondtam férjemnek, hogy nagyon fáj a hasam és nem tudom, mi ez. Mondta, hogy üljek le, hamarosan végeznek. Ő sem gondolta, hogy komolyabb baj van. Aztán egyre csak mondtam, hogy nagyon fáj és rosszul vagyok. Akkor már megijedt és odasietett hozzám, kérdezte, hogy leüljünk-e. Kértem, hogy igen, ő odavezetett egy padhoz, ekkor már támaszkodtam rá, mert nagyon erős szédülést éreztem és elkezdett csengeni a fülem. Mondta, hogy menjünk oda az autóhoz, ami persze odébb parkolt, de mondtam, hogy nem bírok elmenni odáig. Javasolta, hogy akkor üljek le, ő odamegy, mert még a pénztárcáját is otthagyta. Kértem, hogy ne hagyjon itt, mert nagyon rosszul vagyok és már alig hallottam a fülcsengéstől, erőtlenül kapaszkodtam bele, odavonszolt a padhoz és a magyar kísérők ajánlották fel, hogy vesznek nekem itt vizet a boltban, erre még emlékszem. Utána csak arra, hogy lerogytam a padra, mint egy rongybaba és "elaludtam" pár percre. Ezután arra ébredtem fel, hogy férjem szólongat az általa adott becenevemen és mondogatja, hogy "itt a víz, tessék, igyál!" Nem tudtam, hogy mennyit "aludtam", de gondoltam, hogy pár percet, amíg a vizet megvásárolták a szemközti boltban. Erőtlenül a számhoz emeltem a kellemes hűs vizes palackot és aprókat kortyoltam belőle, amitől azonnal kitisztult a látásom és elmúlt a kómás érzés. Egy cicát láttam meg először, ahogy kezdtem éledezni és ennek megörültem, mert imádom a cicákat és Görögországban nagyon sok van belőlük. A víz és egy kis keksz hatására teljesen visszatértem, utána mintha semmi nem történt volna, felkeltem és elindultunk vissza az autóhoz és szüleimhez. Férjem nem volt vidám, azt mondta, teljesen elájultam, csúsztam le a padon, ő tartott fent engem. Elmondása szerint nyitva volt a szemem, de én úgy érzékeltem, mintha csukva lett volna és álmomból ébrednék. Azt gondoltuk, hogy a párás meleg idő miatt elájultam, mivel nem fogyasztottam elég vizet és nem ettem eleget. Ehhez hozzájött a feszített tempó a fotózáskor, meg a pózolások. Még arra is gondoltam, hogy éppen akkor késett 2-3 hete a menstruációm, ez is egyike lehet az okoknak és csak reménykedtem, hogy nem vagyok terhes. Engem azért nem hagyott nyugodni ez, mivel soha életemben nem voltam ájulós. Iskolában is értetlenül néztem, ha valaki attól elájult, hogy iskolai ünnepségen állni kellett, velem ilyen soha nem fordult elő. Még szerettünk volna hazafelé fürödni a Myrtos-beach-en, de az események után a szállás felé vettük az irányt. Ezután minden rendben volt, nem jött elő ismételten ez a rosszullét. 

Számomra ez egy rossz emlékű nyaralás lett, pedig egyébként szép volt minden. A megérzéseim nem csalnak, azóta erre már rájöttem. 

Folytatása következik.

Üdvözlök minden kedves olvasót! Melinda vagyok, jelenleg 44 éves. Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy segítsek a sorstársaimnak a történetemmel, mivel a cavernoma egy elég ritka betegség és nagyon sokféle előfordulása, elhelyezkedése van. Hogy nálam hogyan derült fény a betegségre, arról fogok itt mesélni, azonban kezdjük az elején:

Gyerekként nagyon sovány voltam és hirtelen növésű (10 évesen már 170 cm voltam, ezután még 5 cm-t nőttem). Pajzsmirigy problémákkal küzdöttem kora gyerekkorban, Hyperthyreosisom (pajzsmirigy túlműködésem) volt, göbös pajzsmiriggyel, melyet kétszer is műtöttek. A pulzusom mindig magas volt, a vérnyomásom viszont alacsony. A magas pulzust ráfogták a pajzsmirigy betegségre, meg arra, hogy nagyon lámpalázas vagyok az emberek előtt. Aztán később felnőtt koromban komoly kivizsgáláson vettem részt erre vonatkozóan, de még neves belgyógyász sem találta meg az okot sok-sok vizsgálat után sem. Születésemtől fogva vérszegény voltam egy kicsit, de vashiányom nem volt. Ennek sem találták meg az okát a kivizsgálások. Vidéki lévén gyakran előfordult velem, hogy amikor nyáron a kertben tevékenykedtünk, leguggoláskor úgy elszédültem, hogy majdnem elvesztettem az eszméletemet. Ilyenkor mindig automatikusan "össze kellett esnem", vagyis magamtól lerogyni a földre, mielőtt elájultam volna. Ekkor jobban lettem, eszméletvesztésem sosem volt. 16 éves lehettem, amikor észleltem, hogy minden délben elkezd fájni a fejem. Nem erősen, de azért zavaró volt. Szemüveges vagyok 1 éves koromtól (kancsalság miatt), ebben az időszakban pedig hiúságból nem hordtam a szemüveget pár évig, így hát azt gondoltuk, hogy emiatt fájhat a fejem. Nem foglalkoztam vele, mert voltak ismerősök, akiknek sokkal erősebben fájt és emiatt volt, hogy otthon kellett maradniuk, tehát gondoltam, én még szerencsés vagyok, hogy "csak" ennyire fáj, nem kerestük az okát. Éltem a mindennapokat, nem voltam sem bulizós, nem dohányoztam, nem éltem semmi káros szenvedéllyel tizenévesként.