A műtét utáni reggel korán jöttek a nővérek ébreszteni. Fürgén tették a dolgukat, felkapcsolták a villanyt és ez bántotta a szememet. A fejfájáson kívül egyéb problémám nem volt. Éjszakára rám volt téve az EKG és a vérnyomásmérő, ami bizonyos időközönként pumpált. Hajnalban észrevettem, hogy valami történt, mert egy idő után nem pumpált, aminek én nagyon örültem és eszem ágában sem volt szólni a nővéreknek, hisz jól éreztem magam, így legalább nyugodtan tudtam aludni. A nővérek észrevették, hogy nem végig mért a vérnyomásmérő, mondták, hogy kicsúszott. Én úgy tettem, mint aki ártatlan és semmit sem tud az egészről. Egyik nővér leolvasta az értékeket és nevetve mondta a másiknak: "nézd, 90/58, biztosan rosszul mért a mérő. Erre én közbeszóltam: "Neeem, nagyon is jó az a mérő, nekem általában ennyi szokott lenni." Erre ők hitetlenkedve tették fel a költői kérdést: "Na de műtét után...?" Örültem, hogy rendben van a vérnyomásom, ez mindenképpen jó hír. Ezután közölték, hogy megfürdetnek és elmondták a folyamatot. Hát, ettől kicsit zavarban voltam, ilyen sem történt még velem, de kicsit sem éreztem a megalázottság érzését, felfogtam, hogy most ez a helyzet és inkább örültem, hogy megoldják ezt a kérdést. Gyakorlott, gyors mozdulatokkal intézték és nagyon kedvesek voltak. Ezután mondták, hogy kötést cserélnek. A nővér riadtan mondta: "Tiszta vér a feje!!! Mitől ilyen véres???" Nyugodt maradtam, máskor ilyen helyzetben már a pánik jött volna rám. Szívesen visszakérdeztem volna, hogy: "Ön szerint mitől lehet véres? Mit kapok, ha megmondom a helyes választ? Talán attól, hogy koponyaműtétem volt." Nem értettem a kérdést. Gyorsan cselekedtek, mondták, hogy megmossák a hajamat. Féltem a művelettől, mert nem tudtam elképzelni, hogy a fejfájás miatt ezt hogyan kivitelezik majd. Mondták, hogy egy tálat tesznek a nyakam alá, kicsit feljebb kell csúsznom az ágyon és megemelni a fejemet, de segítenek. Ez így is történt, nem kis fájdalmakat okozott a cselekvés, de nem nyavajogtam, mindent hősiesen viseltem, hisz megígértem Csabinak, hogy nagyon erős leszek, bármit kibírok és büszke lesz rám emiatt. Ez erősen motivált, mert nem akartam, hogy szenvedni lásson. Éppen elég volt, amit a fél év alatt átélt miattam. Közben többször rácsodálkoztak arra, hogy nagyon véres a hajam és kérdezték, hogy nem érzem a vér szagát. Erre is nyugodtan feleltem, hogy nem. Szerencsére tényleg nem éreztem. Megtörtént a hajmosás, majd áthúzták az ágyneműt, amit minden nap megtettek ezután is és ezért is nagy tiszteletem nekik. Szép új kötést kaptam a buksimra. A bal oldalon fejközéptől lefelé húzódóan a fülem fölötti területig tartott a kötés. Meglepődtem, hogy ilyen nagy vágást ejtettek, de nem aggódtam emiatt sem. A lényeg, hogy megmenekültem. Ezennel túl voltam a műtét utáni kritikus időszakon is, amikor még fennállhat az életveszély, de ebbe akkor nem is gondoltam bele, mivel erősen elhatároztam, hogy bármi történjék is, én jól leszek és gyorsan gyógyulok. 

Ezen a napon a szobatársamat hazaengedték és jött helyette a 80 éves Klári néni, aki nagyon nagy "figura" volt. Azt gyorsan megállapítottam, hogy a beszéddel nem volt problémája, nagyon sokat beszélt. A nővérek legtöbbször udvariasan próbálták lerázni, nem akarták megbántani azzal, hogy még kb. 8 kórteremben várják őket. Klári néni járókerettel járt és elmondása szerint nagyot hallott (szerintem csak alkalmi nagyothalló volt, többször lebukott előttem). Nagyon nehezen és lassan közlekedett. Ezt látva felajánlottam neki, hogy ha szeretné, cserélhetünk helyet (csak pár mozdulat áttolni egyik ágyat a másik helyre). Gondoltam, ezzel szerezhetek is egy jópontot, de nekem alapjáraton is lételemem a segíteni akarás (volt is ebből már többször bajom). Klári néni megköszönte, de nem élt a lehetőséggel arra hivatkozva, hogy mozogni szeretne és nem akarja elhagyni magát, így legalább lesz kihívás, hogy többet mozogjon. Gyakran aludtam el napközben, de hagytam, hogy történjen az, amit a szervezetem megkíván. Ő a főnök, ő diktál, ő tudja a legjobban, hogy mire van szüksége. Nekem csak figyelnem kell és végrehajtani a kéréseit. Ezen a napon már ehettem, reggelit is kaptam. Általában hoztak pici lekvárt, vagy mézet a kenyérhez és ez itt mindig nagyon jól esett. Azt nem mondom, hogy farkasétvágyam volt, de ezen sem aggódtam. Tudtam, hogy hamarosan visszatér az étvágy is. Most regenerálódik a szervezetem, nem mozogtam, így sokkal kevesebb energiabevitelre volt szüksége. Az ebédek között gyakran volt zöldségleves, amit mindig jóízűen fogyasztottam. A hűtőben pedig ott várt az otthonról hozott étel is.

Ezen a napon már bejöhettek látogatók, a műtét napján senki sem jöhetett be. Emiatt hősnek éreztem magam, hisz tényleg egyedül kellett végig csinálni, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hanem mintha a belső énem lenne velem, ezt elég nehéz elmagyarázni. Talán úgy mondanám, hogy jól éreztem magam a bőrömben és "jóban voltam magammal".

Nem emlékszem arra, hogy ki mikor érkezett sorrendben, de a szigorú látogatási rend miatt be kellett osztani, hogy egy szobában maximum 4 fő látogató lehetett, tehát személyenként 2. A portán erre nagyon ügyeltek, feljegyezték, ki melyik korterembe érkezett látogatóba. Szerintem elsőként Csabi jött be, ahogyan tudott a munkából. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam és meséltem neki büszkén, hogy milyen jól viseltem mindent. A fejem továbbra is fájt, de kaptam fájdalomcsillapítókat. Volt ami hatott, de olyan is, ami nem. Utána jöttek szüleim is. Elég fárasztó volt, amikor két ember is beszélt hozzám, néztem egyikre, majd a másikra és nem tudtam, hogyan osszam meg a figyelmemet kettőjük között. Úgy éreztem, ettől még jobban megfájdul a fejem. Nem akartam őket megbántani, hisz olyan boldog voltam, hogy bejöttek! Amikor látták rajtam az ingerültséget, úgy éreztem, nem értettek meg és személyes sértésnek vették. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez nekem így teher, még gyenge vagyok és az agyam még kómás ahhoz, hogy két emberre tudjak figyelni egyszerre. Aki volt már a helyemben, az valószínűleg megérti, hogy ez milyen érzés. Ha egyenként jöttek volna, semmi gond nem lett volna, mert egy emberre figyelni tudtam rendben. Általában egy ilyen látogatás után mindig elaludtam egy-két órahosszára.

Az ígéretek ellenére ezen a napon még nem kelhettem fel. Az okát nem tudtam, de elfogadtam, hogy értem történik. A vizit során az orvosok megtárgyalták, hogy a CT-n volt egy vérrög. Az egyik tapasztalatlannak tűnő orvos megkérdezte az engem műtő orvostól: "Leszívjuk?" Erre az én orvosom gyorsan és határozottan mondta neki: "Nem kell, majd esetleg csütörtökön, de most nem foglalkozunk vele" - valami hasonló szöveggel rázta le a Dr. Kezdőkét. Éreztem a szavai mögött, hogy csak azért mondta azt, hogy később, mert igazából tudta, hogy ezt nem kell leszívni, hisz pár hónap alatt magától felszívódik, de nem akarta megalázni előttünk a fiatalabb kollégát. Nem ijedtem meg ezúttal sem. Teljesen elengedtem mindent és átadtam magam a szakembereknek, akikről éreztem, hogy a legjobbak és nekem is a legjobbat akarják. Bíztam benne, ha a fent említett műveletre sor kerülne, akkor elaltatnak. 

Klári néni mellett éjszaka nem lehetett unatkozni, de sokat aludni sem, mert mindig valami műsort csinált. Alapjáraton horkolt, erre volt "gyógyszerem", füldugó, ami valamelyest segített. Volt olyan, hogy arra ébredtem, kattog a járókeret éjszaka. Alig vártam, hogy vége legyen és újra aludhassak. Mikor már úgy éreztem, hosszú ideje kattog, odanéztem a fürdőszoba irányába és bíztam benne, hogy már ott jár a közelében. Meglepődtem, mert senkit sem láttam. Félve tekintettem az ágya felé, ekkor láttam, hogy még éppen csak egy-két lépéssel elhagyta az ágyát. Ettől olyan szinten kitört a nevetés belőlem, hogy egész testemben rázkódtam tőle és már attól féltem, hogy felszakad a friss műtétem. Alig tudtam elfojtani és bíztam benne, hogy a néni tényleg nagyot hall, mert ha nem, akkor hallja, hogy fuldoklom a nevetéstől. Kész, végem volt. Nagyon nehezen, de Klári néni visszakerült az ágyába és folytathattam az alvást. A következő éjjel is show műsor volt. Egyszer csak egy hatalmas puffanásra ébredtem, ami az ő ágya felől riasztott fel álmomból. Felemelkedtem könyökre az ágyban, ahogyan a fejem engedte. Ekkor Klári néni mérgesen mondta, hogy leverte a szemüvegét. Hát, gondolatban elmorzsoltam egy-két keresetlen megjegyzést és aludtam tovább. Aztán legközelebb nejlon zacskó csörgésére ébredtem, ami már elég hosszú ideje tartott és kezdett idegesíteni. Amikor ismét feltekintettem, Klári néni nagyon mérgesen kommentálta a cselekvését: "Nem találom a pelenkámat, a másikat összepisiltem!" Na hát, itt ismételten végem volt, annyira nevettem, hogy megint a fuldoklás veszélye fenyegetett. Boldog voltam, hogy ilyen jól "szórakozom", örültem, hogy ilyen vicces dolgok történnek körülöttem, mert a nevetés gyógyít és Klári néni gondoskodott az egészségemről. Nálam történelmet írt és soha nem felejtem el őt. Egyébként elmondhatom, hogy egy pozitív személyiség volt, bár voltak zsörtölődős időszakai, amit a családja felé irányított, de mi jól kijöttünk egymással. 

Egy darabig nagyon élveztem a luxus kényelmet, hogy ágyba kapom az ételt és még a mosdóba sem kell kimenni, azonban amikor már 3. napja sem kelhettem fel, akkor kezdtem nem érteni a dolgokat. A nővérek sem tudták a miértre a választ, csak azt mondták, hogy a doktor úr így kérte. Ekkor már kezdtem úgy érezni, hogy márpedig nekem ki kell jutnom a mosdóba, bármi áron. Vannak dolgok, amit elfogadok, hogy muszáj megtörténnie és ki vagyok szolgáltatva, de van egy határ, amin már nem engedem, hogy túllőjjenek, ez pedig az ágytál. A katéter rendben volt, de mivel ettem szilárd ételt, jelentkezett egyéb szükséglet. Mivel láttam, hogy hiába várok arra, hogy felkelhessek, még remény vagy ígéret sem volt arra, hogy másnaptól engedélyezik, ezért tervet eszeltem ki. Ráértem, volt időm szép csendben megfigyelni, hogy hogyan juthatnék ki a hozzám igen közel lévő mosdóba. Ebben két dolog akadályozott meg, az egyik a katéter, ami az ágyam szélén volt felakasztva, de nem tudtam pontosan, hogy hogyan. Vigyázva a fejemre, odébb kúsztam az ágy széléhez és megnéztem, hogyan van az odarögzítve. Mivel nem láttam jól, óvatosan felültem. Így már láttam jól és megpróbáltam leszedni onnan. Senkinek nem szóltam erről, elterveztem és tudtam, hogy ezt most nekem végig kell csinálnom és végre is fogom hajtani. Sikerült leválasztani az ágyról a katétert. Jött a következő feladat, a második akadály legyőzése. Fel tudok-e állni úgy, hogy ne rogyjak össze, vagy ne essek el. Egy darabig üldögéltem az ágy szélén, "aklimatizálódtam" ebben a pozícióban. Majd óvatosan megpróbáltam felállni, kapaszkodva. Sikerült, ebben a helyzetben is vártam egy kicsit, hogy szokjam. Már csak azon szurkoltam, hogy épp akkor nehogy belépjen egy nővér, mert nagyon ki fogok kapni. Azért nagyon nem paráztam rajta, elmondtam volna neki a helyzetet és azt, hogy szó sem volt előzőleg arról, hogy ilyen sokáig nem szabad felkelnem. Elindultam szép lassan, mindig kapaszkodva valamiben. Kissé szédelgős, kómás érzés volt rajtam és nehéznek éreztem a fejem. Nem kapkodtam, minden mozdulatot jól meggondoltam. Ezt a tervemet is szerencsésen véghez vittem, ezután még többször csináltam ilyet, akkor már rutinosabban. Csak hogy ne legyen olyan egyszerű a történet, éppen a műtét után 3 nappal megjött. Később kellett volna, de természetesen ez a "szerencse" nem kerülhetett el. Ekkor még katétert viseltem, emiatt nem volt olyan egyszerű megoldani ezt a problémát, de túljutottam ezen is. 

Végül pénteki napon, azaz a műtét után 3 és fél nappal kaptam a jó hírt, hogy felkelhetek és óvatosan sétálhatok is. Először csak a kórteremben, később már a folyosón, de ott csak kísérővel. Kikerült a katéter és ez is egy újabb boldogság volt.

Egyik nap Csabi írt, hogy Hajni (a legjobb barátnőm) érdeklődik, hogy hol is vagyok pontosan, számítsak rá, hogy be fog jönni hozzám. Előtte régen nem beszéltünk, az élet elsodort minket, neki kicsi gyereke van, akit egyedül nevel. A problémámról tudott természetesen. Nagyon megörültem a hírnek, alig vártam érkezését. Egyszer amikor éppen a mosdóban voltam, hallottam, hogy megérkezett Hajni, azonban nem a látogatási időben. Ismerve őt, hogy milyen vagány, tudtam, hogy elintézte a bejövetelt. Kimentem a fürdőből és a nyakamba ugrott, sokáig öleltük egymást, nem akart elengedni. Azt mondta: "Banyus, ezt most el kell viselned, nagyon örülök neked!" Szívesen viseltem, mert ő mindig igaz barátnőm volt és ott voltunk egymásnak jóban, rosszban. Elmondtam neki, hogy Csabi jelezte az ő jöttét. Erre hirtelen azt mondta: "Hiiiii, Csabi beárult??? Szétrúgom a seggét! Én meglepetést akarok, erre ő beárul, na erre nem számítottam!" Mondtam neki, ne aggódjon, mert én nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy bejött és mindenképpen meglepetést szerzett. Kérdeztem, hogyan jutott be látogatási időn kívül. Erre azt mondta: "Ismersz, megoldottam! Szerinted mire jó ez a fehér bot? (sajnos majdnem teljesen vak, emiatt közlekedéshez használnia kell) Megkértem a portás bácsit, hogy engedjen be, nem tudok máskor jönni, mert kisgyerekem van, akit el kell hozni a bölcsiből. Meg hát rosszul látok, segítsen nekem. Mindeközben gyorsan a kezébe nyomtam egy üveg piát és már be is engedett. Sőt, fel is kísért egészen idáig, tekintettel a látásomra. Szóval megvesztegettem!" - Mondta büszkén. Nagyon jót nevettem, igen, ez Hajni, ismerem és a vagánysága miatt is szeretem többek között. Ha valamit eltervez, akkor a Jó Isten sem állítja meg. Rövid ideig tudott csak maradni, de azt éreztem, hogy a bajban kiderül, ki az igazi barát és ő az!

Elvileg úgy számolt az orvos, hogy 5 napot töltök bent, de ez most meghiúsulni látszott. Végül azt mondták, ha jól leszek, akkor vasárnap hazamehetek. Előkészítették a zárójelentést és a távozás napján majd odaadják. Nyugodt volt a hétvége, nem sürgettem a hazamenetelt, mert tudtam, hogy úgy kell lennie, ahogy az orvosok mondják és továbbra is biztonságban éreztem magam. Még a takarítónők is nagyon kedvesek voltak. Minden nap a magánellátás érzése szőtt át. Minden este a tableten Klinika sorozatot néztem fülessel, amit előre letöltöttünk. Nagyon élveztem, imádtam gyerekkoromban és jó volt nosztalgiázni. A családdal egyre többet sétálgattam a folyosón, hogy szokja az agyam az impulzusokat.

Eljött a vasárnap, azaz április 30., amikor végre hazajöhettem. 

Folytatása következik.